Következzék a mai mesém, lehet hogy van benne helyesírási hiba, a javítom most nem tud munkába állni :)

                                               A gyűrű

           Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy gyűrű. Nagyon szép volt! Kis gyémántok voltak az oldalán, amik csak úgy sziporkáztak a napfényben! Nagyon örült a gyűrű hogy mindenki megcsodálta! Mert akinek az ujján volt, minden ismerősének mutogatta. Akkor a gyűrű mindig a legszebbb oldalára fordult. Egynap azonban, a gyűrűt levette a nő, akié volt, és letette a polcra. Akkoriban már unta egy kicsit a gyűrű hogy mindig mutogatják! Inkább maradt volna nyugodtan, az ujjon. De a szabadság is nagyon tetszett neki. Ki akarta próbálni, milyen a világban, gazda nélkül. Hát gyorsan elkezdett gurulni, csak gurult és gurult. Ki, egyenesen az utcára, ahol már nagyon izgatott volt. Nem is nézett a lába elé, csak gurult, és gurult. Az, az ember se figyelt a lába elé, ezért rugdta el a gyűrűt. Aki több méterrel odébb landolt, mint ahol volt. A gyémántjai nagy része eltört. Ez iszonyúan fájt a gyűrűnek, aki az úton hevert. Egy autó hasított el mellette, de szerencsére nem ment át a gyűrűn. Utána még egy, majd megint és megint. Egyik sem a gyűrűn ment át. De azért a kis ékszer megijedt, hát gyorsan föltápászkodott és gurult tovább. Azonban pont előte volt egy csatorna lejáró, és a lyukon beesett a gyűrű. Nagyot ordított volna, ha lett volna szája. De nem volt. Egy pillanat múlva a zavaros lében landolt, ami a csatornában folyt. A kis ékszer elkezdett fulladni, próbált fölúszni, de nem sikerült neki, csak süllyedt és süllyedt, nem tudott mit tenni. Mikor leért a csatorna aljára, már alig volt levegője. Pár pillanat múlva az a kevés is elfogyott, ami még benne volt. Ott hevert a csatorna alján, azért mert súlya miatt nem vitte el  víz. Ott hevert, halottan. Ahol senki nem látta. Végül is ezt akarta, hogy senki ne nézegesse, de szerintem nem így gondolta. Ott fekszik talán még mindig a gyűrű, halottan, és még mindig nem nézik meg, nem is tudják hogy egy gyönyörű ékszer van a lábuk alatt, azok, akik átsétálnak fölötte. De ez a sorsa egy szabad gyűrűnek, vagy nem?

Köszönöm hogy elolvastad!

Következzék a mai mesém:

                                               A négylevelű lóhere

         Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy lóhere. Egy kertben nevelkedett, a többi társa között. De mindenki furcsállta, hogy hogyan lehet neki négy levele, ha nekik csak három van? Azonban csodálták is, mert hallották hogy ez ritka eset, és valakiknek, a nagyoknak, nagyon tetszennek az ilyen különcök. Ezért aztán a kicsi lóhere dicsekedett, hogy ő milyen különleges, és hogy őt mindenki szereti  a nagyok közül. Ezeken felül azonban unalmas volt az élete, legalábbis a növény szerint. Már unta hogy ő a különc, mert már nem foglalkozott vele senki. Nem suttogtak a közelben róla, de még a távolban sem! Úgy élt mint a többi lóhere. Leginkább zölden. A négylevelű barátom, egyre rosszabbul érezte magát. Mert ő olyan kicsi volt, majdnem a legkisebb növény az egész földön! Legalábbis a kertben biztos! Ott voltak a nagy fák, a kisebb bokrok, és az annál is kisebb, szép, színes virágok. És csak utánuk jöttek a lóherék! Ez nagyon elszomorította a kis növényt. Történt egy nap, egy szép nyári délelőttön, hogy a családból, aki lakott a kertben levő házban, hogy elkezdte nézegetni a növényeket. Ettől nagyon izgatott lett a kis négylevelű lóhere. Izegtek, mozogtak a gyökerei. Pár hosszadalmas perc után, a lány keze elindult a levegőben, egyenesen a négylevelű felé. Akinek ettől még jobban mozogtak a gyökerei. Azonban ez egy pillanat múlva megváltozott. Mert a lány kitépte a földből szegény növényt. Boldogan nevetett, mert talált egy négylevelűt. Nem is gondolt szegény növényre, akinek az előbb oltotta ki az életét. Élete utolsó perceiben a lóhere rájött, hogy nem jó különcnek lenni, és azt kívánta, bár lett volna simán, egy háromlevelű, mint az anyja, és az apja! Akkor nem lenne semmi gondja, és még mindig a földben lehetne! De ez, már nem volt lehetséges.

Köszönöm hogy elolvastad!

Következzék mai első és utolsó mesém, és összesen a huszadik. Íme:

                  A petróleumlámpa

           Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy lámpa. De nem akármilyen volt! Hanem egy petróleumlámpa. Egy családnál volt, ahol még nem volt villany. Bár akkor, amikor ő élt, még sehol sem volt. Mindig körbe ülték az asztalt, meggyújtottak egy petróleum ámpát és ott ettek, majd beszélgettek. Ez sem volt másképp ennél  a lámpánál. Minden nap, fölébresztették benne a tüzet, és fölmelegítették ezzel a lámpát. Ő örült, először is annak, hogy nem fagyott meg, másodszor pedig annak, hogy világíthat, és ezzel egy családnak örömet szerez. Ez a család egy férfiből, egy nőből, és egy kislányból állt. A kislány imádta a lámpát. A kis lángot, ami benne járta táncát, és a meleg, barátságos fényét is. Mindig a lámpa mellet játszott, este. Bár a sötétben nem is tudott volna. És annak a családnak nem tellet egy új lámpára, mert élelmiszerre költötték nagy részt a vagyonukat, volt egy kisebb vagyonuk is, félretéve, de abból nem lámpát akartak venni, hanem esetleg egy új házat, vagy valami mást. Egy este, mikor ha a petróleumlámpába néztek volna, látszott volna hogy hullámzik rajta, egy kicsit a petróleum. Szegény lámpa már nagyon kezdett megfagyni. Mert ő nagyobb hőfokon is fázott, mint egy ember, mivel benne a lángocska adta a testhőmérsékletet, és az volt neki a normális. Miután a család megette vacsoráját, a kislány megint játszani kezdett. Ugrándozott, futott, és néha leült egy kicsit. De tényleg rövid időre! Aztán ugrott újra, játszani. Élvezte a látványt a kis lámpácska. Szerette ha valaki nevet, és a kislány azt tette. De nem figyelt oda, miközben ugrott egyet, és a petróleumlámpa a földön termett, a folyadék kiömlött belőle, ami szerencsére nem gyúlt lángra, mert az esés közben a lámpa kialudt. Azonban nagyon fájt neki az érkezés. Még élt, de már alig. Érezte hogy nem húzza sokáig. Hát ezért, utoljára még vetett egy pillantást "gyilkosára". Ő nem tartotta annak. Tudta hogy csak véletlenül tette ezt a lány. Tudta hogy nem szabad rá haragudnia, mert az élete utolsó perceiben nem lehet rossz dolgokra gondolni. Mondott egy búcsút magában. De nem magától búcsúzott el, hanem a családtól. Szerette őket, és fájt a szíve hogy el kell válnia tőlük. De egyszer mindennek vége... Még a világításnak is, még az életnek is, ezek külön-külön talán elviselhetőek, de a lámpára egyszerre szakadtak rá, de akkor is jó dolgokra gondolt, arra hogy ezután is biztosan ilyen vidáman fogok kacarászni  a kislány, és mikor felnő, akkor is vidám lesz. És egész életében az lesz, ahogy a szülei is. Biztos volt benne, hogy az ő elvesztése nem fog sokat jelenteni, hiszen ott volt a dugi pénz, de akkor sem haragudott rájuk. Tudta hogy nem szabad. Még mindig szerette őket, hiszen sok évig vigyáztak rá, sok évig a világítást szolgálta nekik. És az utóbbi örömet szerzett a családnak, és ez a lámpának is, aki  az élete utolsó másodpercében is boldog volt...

Köszönöm hogy elolvastad!

Ma már a hatodik, ha jól számoltam.

Íme:

                               A virágárús lány

          Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány. Ennek a lánynak abból állt a nyara nagy része, hogy kiment egy közeli mezőre, ahol virágokat gyűjtött, majd eladta őket. Ebből vette mindennapi kenyerét. Télen pedig hóvirágot árult. Tél elején pedig az összespórolt pénzéből éldegélt, és voltak meleg takarói is. Ereszek alatt aludt, nem volt pénze, házra. Csak árulta a virágokat. Néha volt egy kis plusz bevétele, amit nem tett el télire, hanem mást vett belőle. Papírt, és ceruzát. Írni és olvasni tudott, pár évig járt iskolába. De nem ám meséket írt! És még csak nem is regényeket! Hanem feljegyzéseket. A virágokról. És azokat is eladta. Több pénzért mint a virágokat. Abból finomabb ebédeket evett. Egy idő után rájött, hogy sokszorosítsa a feljegyzéseket, és akkor ugyan azokat eladhatja. Ezeket az irományokat elkapkodták, elég gyorsan a kertészek leginkább. Mert ott még nem voltak olyan fejlettek az emberek, hogy mindazt amit a lány leírt tudják. Egy nap, egy úriember sétált a kislányhoz, és megkérte hogy készítsen feljegyzéseket az ő virágairól, illetve arról, amiket termezteni akart. Szívesen tette ezt a lány, mert szállást és pénzt kapott. Egynap aztán, egy növényhez vitte az ember, hogy arról készítsen írásokat. Először a lány megvizsgálta leveleit, majd paradicsom szerű termését, majd a gyökérzetét, amin gumók voltak. Végül megkóstolta a termését. Ez után nem kapott több feladatot, hát elment lefeküdni. Többet nem kelt föl. Mert a burgonya termése halálos! És ezt, nem tudták...

Köszönöm hogy elolvastad!

Ma is szépen haladok már az írással.

Következzék a tizennyolcadik:

                                     A szekrény

       Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szekrény. Fából volt, szép festéssel az ajtaján, és szép kis kerek fogantyúkkal. Egy családnál volt, sok-sok éven keresztül. Benne ruhákat és minden féle dolgokat tároltak, valaki még a titkos tárgyait is elrejtette benne. Ettől nagyon boldog volt. Érezte hogy bíznak benne! Érezte hogy szeretik őt, és érezte hogy nagyon fontos. Mert ha ő nem lenne, miben tárolnák a ruhákat, ha ő nem lenne, hová dugnák a sok kis titkos dolgot? Ezt gondolta magában mindig, ha a többi tárgy dicsekedett, hogy igenis ők a legfontosabbak. Az ágy azt mondta hogy nélküle nem tudnának aludni, és nem lennének szép álmaik a lakóknak, a teáskanna pedig mindig azzal dicsekedett hogy ő a legszebb a teáskészletben! A konyhaasztal pedig azért tartotta magát a legfontosabbnak mert nélküle nem tudnának asztalon enni a lakók, és ha a földön ennének, megbetegednének, és végül meghalnának, vagy is mindenki neki köszönheti hogy még élnek a lakók. Ebben nem hitt a szekrény. Tudta hogy ha nem lenne asztaluk, kinyitnák őt és az egyik polcára tennék az ételt. Ha meg nem lenne ágy, akkor kinyitnák a tágas szekrényt és benne aludnának. De nem szólt egy szót sem. Csak gondolta hogy ő igazából az egyik legfontosabb dolog, és ő mindenkit helyetesíteni tud. Legalábbis majdnem mindenkit. De azért annyira nagyképü mégsem volt, hogy ezt közzé tegye.  Alig szólalt meg néha a kis szekrény. Nem szeretett vitákban részt venni, mert akkor őt is elkezdték sértegetni, és szegénykének nagyon érzékeny volt a lelke! Hát csak állt, naphosszat. Nem is akart ennél többet csinálni, mert boldog volt. Azért mert bíztak benne. A lakók. Egy nap aztán, mikor kinyitották a szekrényt, és ránehezedtek a fogantyújára, az fájdalmas renccsenéssel letört. Szegény szekrény akkorát tudott volna ordítani fájdalmában hogy az ablakok kitörtek volna. De mégsem tette azt. Inkább csak nyöszörgött, nehogy a lakók meghalják, és esetleg ezért kidobják. De nem is ezért dobták ki. Ahelyett hogy új foganytyút tettek volna rá, födarabolták egy fejszével, ami a szekrénynek még jobban fájt, és elégették. Helyette, meg csak vettek egy újat, nehogy azzal keljen fáradozniuk hogy másik fogantyút csináljanak a réginek...

Köszönöm hogy elolvastad!

                                        A szobor

        Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szobor. Ez a szobor, a városa főterén volt. Imádott ott lenni, mert azt érezte ő a város királya. Sokan keringtek körülötte minden nap. De esténként, mikor az utcák kihaltak voltak, a szobor sétára indult. Vígan fütyörészve minden utcát bejárt, hogy az ablakokon megnézze hogy mit csinálnak a családok. Kíváncsi volt az emberekre. Mert ő soha nem lehetett az. Pedig mindig is ez volt a vágya. De soha nem tudott az lenni. Mindig is csak egy kőből készült szobor maradt. De nem csak ezért sétált, hanem azért, mert akkor embernek érezte magát. Bár levegőt nem tudott venni, neki nem volt rá szüksége, ételt sem érzett soha a szájában, arra sem volt szüksége, bár ő nagyon ki akarta próbálni mindkettőt. Pislogni sem tudott, mert arra sem volt szüksége, pedig azt is nagyon szeretett volna. Mikor mindig eljárt a helyéről, fiatal volt. De száz év múlva nem volt már ilyen pörgős. Inkább csak a helyén maradt, és állt. Akkor már csak nappal figyelte az emberket, akik éjjelente nem jártak az utcán. Viszont mindent újítottak már. Mások voltak az autók, a biciklik, és még sok más minden. De mivel majdnem mindent föl akartak újítani, ezért a szobrot is. Azonban nekik könnyebb volt ledönteni, és végighúzni az utcákon, meggyalázva a szobrot, mint egyszerűen kifényezni, és egy új táblát tenni alá. Mindenből csak az új kellett, nem is törődtek vele, hogy már több mint száz éves a szobor, csak egyszerűen elhúzták.

Köszönöm hogy elolvastad!

Következzék a tizenhatodik mese:

                                        Az Ezüstkirálynő

           Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy királynő. Mindene ezüst volt, a palotája, a butorai, a párnái ezüst fonalból készültek, és még a neve is ezüst volt. Ezüstkirálynő. Mindig ezüst fonnállal készített ruhákban járt. De el sem hinnéd hol volt a palotája! Messze volt, egy nagyon hideg helyen, melynek nevét senki nem ismeri. A lényeg hogy nagyon hideg volt ott. Az ezüst is hideg szín, hát nem csoda hogy szerette a hideget is a királynő. Bármennyire hihetetlen, még a szolgái is ezüst ruhákban jártak! Nem tűrte meg hogy más legyen a palotájában, csak is ezüst! De akart még egy palotát építettni magának. A szolgáiból viszont nagyon kevés volt. Ezért elküldött egyet, hogy toborozzon építészeket. Lehetnek gyerekek, felnőttek, idősek. Hát a szolga el is ment. Hét nappal és hét éjjel gyalogolt, mikor egy faluba ért. Ott körbekérdezgette az embereket, hogy kinek lenne kedve részt venni a nagy Ezüstkirálynő várát megépíteni. Senki nem akart. Ezért visszament a szolga, ezt jelenteni a királynőnek. Ő nagyon bedühödött, és ezüst börtönbe záratta. Ezek után, elküldött még egy szolgát, ugyan azzal a céllal. A szolgának is ugyan úgy feleltek a lakók. De nem esett a fejére az az ember! Nem akart börtönbe menni! Ezért, mikor leszállt az est, elrabolt két gyereket, egy fiút, meg egy lányt. Alig múltak tíz évesek. A szolga összekötözte őket, majd elvonszolta, a králynőhöz. Ezt minden héten megcsinálta. Valamikor kapott szekeret, így több gyereket tudott elhozni. Mikor már vagy ötvenen voltak, a királynő nem küldte el töbször a szolgát. Hanem megparancsolta neki hogy kezdjék el az építkezést! Egy órisái lezárt hengerben hoztak a szolgák olvasztott ezüstöt. Abból kellett a falat építeni. Egy nap aztán a királynő meg akarta nézni hogy áll a palotája. Ebben nem akadályozta meg senki. A gyerekek ám tervet eszeltek ki, tudták hogy meg kell dönteni a királynő uralkodását! Különben még több gyereket el fognak rabolni, és akkor nem lesznek gyerekek a falukban, és akkor egy idő után felnőttek sem! Hát, mikor a királynő elégedetten sétálgotott a gyerekek között, páran közülük egy-egy csoportba verődve indultak el az óriási henger alakú tároló felé, amiben az olvasztott ezüst volt. Pár pillanat múlva már mind ott voltak, ezt a királynő is észrevette, hát megakarta parancsolni hogy menjenek vissza a helyükre, de a gyerekek megelőzték. Lecsavarták a henger alját, nagy nehezen, de még az előtt, hogy valaki közbeléphetett volna, és mindenkit elöntött az ezüst. Az összes szolgát, a királynőt és a gyerekeket is, Akik föláldozták magukat, azért, hogy a többi gyereket megmentsék, akiket szerintük még elraboltatott volna a királynő, hogy gyorsabban haladjanak a munkálatok, és igazuk volt. A királynőnek tényleg ez volt a terve, de a gyerekek megakadályozták. Nem hagyták tovább uralkodni, a saját életüket áldozták föl, ilyen jólelkű embereket már nehéz találni a Földön.

Köszönöm hogy elolvastad!

Következzék mai második mesém.

Íme:

                                                 A huszár

         Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú, aki nagyon szerette a háborúkat. Éjjel-nappal háborúzni akart, vagy az apjával, vagy az anyukájával. És ha azok, elfogadták a háborút, elővették a sakktáblát, és a báukat, és játszottak. Általában a kisfiú nyert. Már nagyon sokat fejlődött, első játéka óta. A rövid, barna hajú kisember egynap, mikor pakolta össze a bábúkat, véletlenül meglökte a huszárt, aki ettől, elgurult, és pont kiesett az ablakon. Kicsit pattogott még a járdán, majd egy bokorban végződött, utazása. Ebből a fiú semmit nem vett észre. Csak vidáman fütyörészve pakolt tovább. Utoljára, mint mindig, megszámolta a bábukat. De egy hiányzott! Elkezdte kerseni, de nem találta sehol. Közben a huszár, arra gondolt, hogy kiabálnia kéne. Csak éppen a száját nem tudta kinyitni. Hogy lehet így megcsinálni egy bábút? Csukott szájjal? Ezek a mai gyárosok... Na szóval, miután nem tudott ordítani a huszár, föltápászkodott, és gondolta, szerencsét próbál a nagy világban. Végre nincs parancsnoka, és szabad. Ennek örült a legjobban. Hát, amint föltápászkodott, indult is, a kisfiú házától, ellentétes irányba. Nem akart többé visszamenni. mikor beesteledett, egy fedett helyet kezdett keresgélni. Talált is, egy csatorna lejáratot. Ott leugrott, és szerencsérjére, nem a vízben landolt. Hanem a betonon. Ott fölállt, és elhúzódott a lejárat alól. Hogy teljesen el legyen fedve. Aztán, elaludt. Az éjszaka közepén arra ébredt, hogy nagyon fáj az oldala. És arra, hogy patkányok veszik körül. Gyorsan megint fölállt, és indult vissza a létrához. Amin, nehezen bár, de föl ugrált. Mikor fölért, megnézte az oldalát. Látta hogy mgcsócsálták a patkányok. Megint ordított volna, csak most sem sikerült neki, mert nem tudta kinyitni a száját, mert úgy csinálták meg. Azt gondolta, nem neki való ez a kinti világ. Amúgy is, hideg volt ott, meg aztán a patkányok... Ezért fázva, elindult vissza, a kisiúhoz. Sikeresen vissza is ért. De minden nyílás be volt zárva. Hát az ajtó mellé feküdt, és várt. Reggel, valaki kinyitott az ajtót, és kiment. Akkor gyorsan a huszár besurrant a nyíláson, és a kandalló felé vette az irányt. Mert a kisfiúnál még azzal fűtöttek. Szóval elindult felé, hogy fölmelegedjen. A tűz közelébe ment, és kicsit felé dőlt. Jólesett neki a meleg. De az ablakon bejött egy kis szellő, ami megbillentette, még jobban, és beledőlt a tűzbe. Megint ordított volna, de nem ment neki. Nagyon égette a bőrét a huszárnak a tűz. Rájött, hogy nem szabad a tűzhöz olyan közel menni, és arra is, hogy a szabadság nem mindig jó! De ezek a gondolatok nem voltak sokáig kis fejében, mert vele együtt, elégtek.

Köszönöm hogy elolvastad! Mégegyszer további szép hétvégét!

És egy kis hozzáfűzés: A huszár, a ló :)

Tegnap szépen teljesítettem, szerintem. Sokmesét írtam, mára is úgy ötöt tervezek, majd meglátom hogy fog sikerülni. De egy biztos, hogy már egy van, a mai napra!

Íme:

   A fabábúk estéje

       Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember. Pontosabban egy férfi ember. Nem volt az a gazdag féle, de azért volt neki egy kis viskója, amit legtöbször még be is tudott fűteni. Esténként fabábukat készített. Nappal pedig eladta őket. Ebből áltt az élete. Legalábbis nagy része. Iskolába nem sokáig járt, mert szülei meghaltak, és ezáltal senki nem tudta neki fizetni a tandíjat. Tizennégy éves kora óta farag, és megboldogult szülei házában él. Szomorú, ezért készít vidám arcú bábukat. A legjobbakat viszont nem adja el, hanem kiteszi a polcára. A faragás után, lefekszik aludni, és reggelig az ágyában is marad. De el sem hinnéd mi történik éjjelente! A bábuk életre kellnek! Előveszik hegedűiket, bőgőiket és még sok más hangszert, amin elkezdenek játszani. A többi bábu pedig táncol és táncol, és még... Táncol! Aki pedig nem táncol, az beszélget, vagy csak a tűz előtt ül, ami mindig ég az embernél, de azért vigyáznak nehogy meggyulladjanak. Reggelre mindenki visszamegy a helyére, a hangszereket elrejtik, és ugyan úgy mosolyognak mint azelőtt. Pedig tudnak ők annál sokkal jobban is! Aztán, miután az ember faragott még bábukat és elaludt megint, ők újra fölébredtek. Történt egyik éjjel, hogy az egyik fabábú túl közel ült a tűzhöz, s fellgyulladt, nagyokat jajjgatott, mire a többiek rá kezdtek figyelni. Nagyon megijedtek, mert az embernek majd föl fog tűnni hogy hiányzik egy közülük, de ez a legkisebb gond volt ám! Mert a testvérük ég éppen el. Ezt nem is nézte mindenki, mert egy bábú a másik segítségére szeretett volna sietni, és megfogta hogy arrébb húzza, a kút felé, ahol majd húz föl vizet, és eloltja vele, de csak annyit sikerült elérnie, hogy meggyulladt ő is! Erre nem gondolt szerencsétlen! Nagyogat ordított, és végül eldőlt, holtan. Az egyik függyöny alá. Ami a lángoló kis testtől meggyulladtak! Azután már minden égett, mindenki sírt, aki életben volt, és aki nem, az ordítot! Kivéve egy valakit. Az embert, aki aludt. Még csak nem is sejtette hogy nem fog fölébredni. Soha többé, pontosan úgy, ahogy a többi bábú sem...

Köszönöm hogy elolvastad! További szép hétvégét!

Szokták mondani hogy a tizenhárom az szerencsétlen szám. Azonban ez a mese szerintem jól sikerült. Remélem nem varázsol el téged a tizenhármas szám, és neked is tetszeni fog!

Íme:

                                            A papír


                    Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy lap. Egy fénymásoló papír. Ez a lap amint megszületett, már nagyon kalandvágyó volt! De mozdulni nem tudott, mert a testvéreit a fejére tették, és a nagy családot meg egy másik nagyobb papírba csomagolták. Sok hét egy helyben állás után, megmozdult a nagy csomag. A papír azt hitte elkezdődik kaland sorozata! De nem így lett. Úgy félórával később letették valahova, és újra nem tudott mit kezdeni magával. Azonban valami új még is volt. A testvéreit elkezdték szép lassan leszedegetni az ifjú papírlapról. Pár héttel később, az utolsó testvérét is levették róla. A lap elkezdett látni. Fényt. Erős fényt. Legalábbis annak tűnt a vaksötét után. Hangokat is hallott. Talán beszédet? Nem tudta. Mert olyan hangos volt, a teljesen hangtalan mély után. De ettől függetlenül örült hogy végre a testvérei fölött lehet. Nagyon izgatott lett! Mert egy kisfiú kezdett közeledni felé! Aki fölemelte! Már tényleg nagyon izgatott volt a lap, és akkor félbehajtották. Fájt neki, bár elviselhető volt. Még végre hajtottak rajta pár hajtást, de megérte a fájdalom az immáron papírrepülő szerint. Mert szép szárnyai lettek, s azt érezte hogy akármikor elrepülhet. Hamarosan föl is szállt. Szállt a levegőben. Mint az igazi repülők! Ő is annak érezte már magát, amikor elkezdett zuhanni! Méghozzá egy patak felé. Egyenesen benne landolt, és elvitte a sodrás. Pár perc fuldoklás után, valaki  óvatosan kiemelte, és valami meleg közelébe helyezte. A papír nagyon örült! Megmentették az életét! Olyan jó volt szerinte repülni, érezte hogy Ez az élet! De hamarosan arra lett figyelmes, hogy újra visszanyerte régi alakját. Semmi szárny! Hanem a régi, unalmas test. De nem kellett sokáig abban maradnia! Mert hamarosan vitorlával büszkélkedhetett a kis, immáron hajócska. Megint vízre bocsájtották, de most nem fuldoklott! Hanem könnyedén siklott a hullámokon! Most azt érezte hogy Ez az élet! A repülés ehhez képest semmi! De egy idő után egyre mélyebbre merült. Kétségbe esett a papírhajó! Most mit tegyen? Nem kellet azonban sokat várnia, mert valaki kihalászta, és megint széjjelhajtotta. Leszakította róla a vizes részt, ami nagyon fát az immáron újra, papírnak. Maradék részét pedig kis faforgácsok, és nagyobb fadarabok alá tették. Majd valami meleg, sőt forró dolgot kezdtek felé vinni. Ettől a kis papír lángra kapott, és elégett. Most már biztos volt benne hogy Ez az élet. Mert csak az élet lehet ilyen durva, kegyetlen és szívtelen!

Köszönöm hogy elolvastad!

  Írtam ma még egy mesét

Íme:        

                                          Az író

       Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember. Ez az ember szerette papírra vetni a sorokat, amik a fejében születtek. Csak írt a gyertyafényben, csak írt, minden este. Szeretett leírni olyan eseményeket, melyek nem történhetnek meg. Mondjuk egy órának érzései vannak, egy kisfiú, akinek rejtélyes jótevője volt, de a döntőpillanatban mégsem volt ott, ahol kellett volna. Nem azért írt szomorú meséket, mert élvezte, hanem azért mert szomorú volt. Írni szeretett, szenvedni nem. Néha, próbált valami nem szomorút is írni, de nem nagyon jött össze neki. Mindig csak a szomorú érzések törtek a felszínre. Ha tudni akarod, miért volt ilyen szomorú, hát megmondom, öt év házasság után, a felesége meghalt. Ez nagyon összetörte a szívét. Ettől volt olyan szomorú. De az írás segített neki, mintha a szomorúság a papíron tapadt volna. Csak egy volt a gond. Az hogy valahogy fedeznie kellett a kölcségeket. Pénze, meg alig volt. Néha elvállalt másolásokat, de abból kevés pénz jött. Mostanában egyre többet másolt. Ez megviselte az ujjait. De akkor sem hagyta abba a meseírást sem! Esténként, fájó ujjal hazatérve papírt ragadott és írni kezdett. Egy napfényes délelőtt, mikor indult a papírért amiket le kellett másolnia, megbotlott, és elesett. Nagy nehezen föltápászkodott. De az ujja rettenetesen fájt! Kiderült, hogy eltörött. Nagyon csúnyán. Többet nem tudott tollat ragadni. Nem tudták meggyógyítani. És belebetegedett a szomorúságba. Végül tüdőgyulladás vitte el, mikor már nem maradt pénze fát venni se. Egy hideg téli éjszaka volt. S az író, még megpróbált egyszer, utoljára halála előtt tollat ragadni, ami, nagy nehezen sikerült is neki. Nagyon boldog volt. Bár rettenetesen fázott. Akkor még nem tudta, hogy többet már tényleg nem vehet kézbe írószerszámot...

Köszönöm hogy elolvastad!

A tizenegyedik mesém következik.

Hát akkor jó olvasást!

                                                          Az óra

         Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kakukkos óra. Nagyon szerette hogy fontos munkát lát el. Kakkukkolhat a kakkukja, még délben is, és mutathatja az időt. Sőt megfigyelheti a többi tárgyat. A radírt aki szökni próbál, de a macska majdnem elkapja, azonban még is megszökik, és onnan elhomályosul a kép, látja az embereket, láthatja a gyertyát, hallgathatja meséit, figyelhet egy majdnem írót, és közben még hassznos is! Imádta mutatni az időt. És mivel nagyon kedves volt, soha nem mutatott rosszat. Mindig a pontos időt mutatta. És mindig pont jókor kakukkolt. Ő figyelmeztette a majdnem írót mikor egyen, és ő figyelmeztettett egy kislányt hogy ideje lefeküdni. Sok mindenre figyelmeztette az embereket, de ők soha nem hálálták meg az órának jó cselekedetét. Néha még morogtak is mikor szép hangján énekelni kezdett a benne levő madár. Ez megsértette néha az órát. De pár óra után, elszállt mindig a sértetség. Nem úgy mint a madara. Mert a madara soha nem repült el. Pár év múlva azonban arra lett figyelmes egy nap az óra, hogy a majdnem író felé közeledik. Sóhajt egyet, és leszedi a falról. Nem tudta mi tévő legyen az óra, hát elkezdett kiabálni. Vagy is kakukkolni, pedig akkor nem kellett volna. Ezt ő is tudta, ahogy azt is hogy mit fognak vele csinálni. Be is igazolódott az amire gondolt, feldarabolták a fa részeit, és tűzre vetették, ami nagyon fájt szegény órának, majd a fém alkatrészeit egy dobozba rakták, fel a padlásra. De azokban már nem volt semmi élet. És ha megkérdeznéd, miért cserélték le, megmondom: Egy digitális óra miatt! Egy igen komisz digitális óra miatt, ami két naponta elállítódott, ezáltal rosszkor csöngött, és gyakran kellett benne elemet cserélni, nem kellett volna lecserélni a kakukkos órát, ezt a majdnem író is tudta, de a múlton nem lehet változtatni...

Köszönöm hogy elolvastad!

Készülj fel, mert nem egy leányálom ez a mese!

Ma már a negyedik.

Íme:                          

                                                 Egy fiú...

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú. Nem volt senkije, még a szüleit se látta soha. Nem szeretett barátkozni. Egész nap, csak üldögélt. Néha, az előtte foszladozó, vizes, kartondobozba beletettek egy kis pénzt. Abból néha, nagyon ritkán, futotta egy darab kenyérre. Nagyon nehéz volt neki. A kis kabátkájában nagyon fázott. Szinte minden éjjel. A sapkáján lévő lyukakon, mindgi utat talált a szél, és nem hagyta melegben a kis fejet. Egy szövetnadrágja volt csak a lábain. Azon is áthatolt a szél. De a halál sehogy sem ragadta el. Minden éjjelt valahogy túlélt. Sejtlelme sem volt hogyan. A lábai nem fagytak soha kékre, mint régebben, hanem még néha melegük is volt. Pedig csak egy olyan takaróbal voltak bújtatva amin több volt a lyuk mint az anyag.  Azonban nem törődött vele egy idő után. Örült hogy életben van. Akármilyen sanyarú a sorsa, egyszer csak jóra fordul. Ezt gondolta mindig. Egy nap, mikor fölébredt, azt csinálta mint mindig, fölült, neki dőlt a falnak, és maga elé húzta dobozát. Megpróbálta kicsit letörölni az arcát a kabátujjával de nem sok sikerrel járt. Csak még több kosz került az arcára. Egy hirtelen gondolat miatt előkotort valamit a zsebéből. Egy ceruzát. Előző nap hagyhatta el valaki, mert akkor találta meg a fiú. Elkezdte forgatni az ujjai közt a ceruzát, és gondolatai támadtak. Vajon milyen lehet a sorsa egy ceruzának? Milyen lehet egy radírnak? Milyen lehet királyfinak lenni? Milyen lehet egy éhes rigónak lenni? Meg ilyesmik. Lassan történetek kezdtek kirajzolódni, elméjében. Bármennyire hihetetlen, jól vágott az esze, attól függetlenül hogy nem járt iskolába. Észre sem vette, hogy időközben elég sokan megszánták, és egy kis összeg hever a dobozában. Arra gondolt, mi lenne ha venne papírt, és leírná a történeteket amiket kigondolt. Azonban hamar megbicsaklott a terv, mivel nem tudott írni a fiú. Ettől elkeseredett és elhajította a ceruzát, és sírni kezdett. Nem tudta mit tehetne, csak egy dolog volt ami érdekelte, a történetek amik a fejében voltak. Hát megint lett egy terve, persze tudta hogy ez sem biztos hogy sikerül neki, de volt rá esély. Elkezdte kérdezni az embereket hogy nem tanítanák-e meg írni. De mindegyik keresett valami kibúvót. Vagy egyszerűen megmondták hogy nem. Ettől elkeseredve megintcsak sírni kezdett és elhúzódott, kicsit hátrébb. Este megint csak szegényes takarójába burkolózva elaludt. De az éjszaka közepén valaki felébrsztette. Azt kérdezte a fiútól hogy tényleg meg szeretne-e tanulni írni. A fiú nagyon boldogan igennel felelt. Az elkövetkezendő napokban  a betűket tanulták, éjt, nappalá téve.  Pár hónap múlva már tudott írni a fiú. A jótevőjének el kellett menni, hát egyedül kellett gyakorolnia. Vett papírt, megkereste ceruzáját, és elkezdett írni. Írt és írt. Csak a ceruzája eltompult. Megint elkeseredett. Nem tudott tovább írni. Késre nem volt pénze amivel kihegyezhette volna az író ezköszt. Megint sírásba burkolózva aludt el. Az addigi írásai mellette hevertek. Aznap este nagyon hideg volt. A fiú nem tudott aludni. A lábfejei már teljesen kékek voltak. A fülei pirosak, az arcával együtt. A keze remegett, és már nem érezte. Aznap este, újra megkereste a ceruzát, és egy éles kövön kihegyezte. Megírta élete utolsó meséjét. Remegő kézzel, könnyekkel a szemében. mikor kész lett vele letette egy padra az utcán, majd visszament a fekhelyére, és lecsukódott a szeme, mely nem nyílt ki többé...  De az irományokat megtalálta valaki, és kiadatta, az írójánál ez a név szerepelt: "Egy fiú"... A megkeresett pénzéből, eltemettette a fiút, akihez kijárt mnden nap. Tudta hogy nagy író lett volna belőle, ha aznap is kiviszi neki a nagy takarót, és fölfedi kilétét... 

Köszönöm hogy elolvastad! Szívesen várok kritikát!

Ma már a harmadik :) Eredetileg ezt is szomorúra akartam írni, de néha kell egy nem olyan targikus mese is! Nem lett olyan jó, szerintem, de eldöntheted, ha elolvasod!

                               A pénzérme

        Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy pénzérme. Mindig is vidám teremtés volt, mert fontosnak érezte magát, amint lejött a gyártószalagról. Sok gazdája volt. Mindegyik vigyázott rá. Aztán, átadta valaki másnak. Az is vigyázott rá, majd megint átadták egy másik embernek, és így tovább... Sok másik pénzérmével megismerkedett. És sok embert figyelt meg. Akiket csak is ő érdekli, meg a társai. Mindig nagyon vigyáztak rá. Kivéve egy embert. aki csak simán zsebre vágta a kis érmét. Ezzel azonban nem is lett volna nagy gond, csak hogy a zseb lyukas volt. És a szabdság ott lengett az érme szeme előtt. Egyszerűen lejjebb kell csúsznia. De akkor elveszíti a megbecsülést, nem lesz többé hasznos. A szabdságért azonban fel kell áldozni valamit! Ezt az érme is tudta, hát elkezdett lefel gurulni, és kipottyant a zsebből. Nagyon beütötte az oldalát, vagy is az egyikszélét,. Vagy pont hogy a tetejét? Ezt nem tudta eldönteni. De már nem isérdekelte, mert szabad volt, ezért elkezdett gurulni. Csak gurult és gurult. Talán még most is gurlna, ha bele nem esett volna abba a csatornába. De bizony beleesett. Ez van ha az érme nem néz maga elé! Már is elmerült. És fuldokolni kezdett.  A sodrás vitte magával, és egyre kevesebb levegője maradt. Azonban a szerencse kedvezett neki. Egy kanyarnál a víz partra vetette. Nagyon rossz bőrben volt szegény érmécske. Vagy inkább rossz fémben! Nem volt se hasznos, nem becsülték, nem adokadtág más embereknek, és végül is a szabdságát is elveztette. Itt kell lennie a csatorna mélyén, amíg meg nem eszi a rozsda! Ezt gondolta akkor az érme. De nagyot tévedett! Mert éppen arra kirándult egy egércsalád, és meglátták a fémből készült érmét. Az anyuka valami olyasmit mondott, hogy jó lesz tálcának, és elvitték az érmét. Azóta rajta szolgálják ki a kisegereket, és újra hasznos lett! Ennek nagyon megörült az érme, és rájött, hogy neki nem kell szabdság, neki az a jó, ha használják!

Köszönöm hogy elolvastad!

Ez egy olyan mese, melynek nem is sejtheted a végét. Nem néztem alaposan át, mert nem hagytak békén ,és kérdezgették hogy mikor lesz már kész, úgy hogy ha bármi hiba van benne szólj! Akkor íme:

                                           A gyertya

              Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy gyertya. De nem akárkié volt, hanem egy amatőr, talán íróé. Azért mondom hogy talán íróé, mert nem tudom hogy mondják azt, ami ő volt. Írt meséket, de nem volt író. Megmutatta pár embernek, akiknek tetszettek is művei, de szerintem akkor sem számított írónak. Szóval ennek az embernek volt egy gyertyája. Már az összes csonkig égett, csak egy nem. Egy szép hosszú. Még soha parazsat sem látott annak a kanóca. De ez a gyertya nem volt ám boldog. Szomorú volt. Mert lehet hogy ő élt a legtovább eddig fivérei közül, a rokonai elégtek. Egy részük megmaradt, visz formában, de azok már meg sem szólaltak, vagy ha igen, csak irigykedni tuddtak, vagy épp nagyképsüsködni, hogy őket nagyobbra tartotta az ember, mert hamarabb gyújtotta meg a viaszhengereket. Azonban nem volt igaza egyiknek sem. Az ember csak úgy kivette őket, majd tintába mártotta pennáját, és elkezdett írni. Minden nap. Aztán, egyik éjjel látja, hogy csak egy gyertya maradt a dobozban. De nem nagyon törődött vele, kivette az utolsót, beletette egy tartóba, és gyufát gyújtott, amit közel tartott a kanóchoz, ami ettől meg gyulladt. Ez egy kicsit fájt a gyertyának, de elviselhető volt. Mikor azonban szép testét kezdték mardosni a lángok, könnyezni kezdett. Nagy viasz könnycseppek kördültek le testén, amik valahol megszáradtak, és fölgyülemlettek. Már nagyon szenvedett, és az írónak nem nevezhető, azonabn még is író ember, fölnézett. Lehet hogy megérezte, a gyertya szenved, vagy csak nem akarta elpazarolni a többi viaszt, de egy biztos, hogy elfújta a lángot. Ettől elhatalmasodott a félhomály a szobában. A gyertya nagyon boldog volt! Megkímélték az életét! Már nem fájt neki semmije, de akkor sem volt a régi. Kisebb és ducibb lett. Ezt észrevette. De valami mást is. A betűkkel telerótt papírok az asztalon maradtak. A gyertyának ez felkeltette kíváncsiságát. Kicsit nyújtózkodnia kellett, hogy lássa a lap alját is, de azért elolvasta az egészet. Szép mese volt. Egy radírról. Alatta is hevertek papírok. Ezért a gyertya, kiugrott a tartójából, és nagy nehezen letolta a lapot, hogy a többihez is hozzájusson. Mindegyiket elolvasta. Bár nem volt sok. Csak hét darab. De azok mind tetszettek a gyertyának. Mikor végzett az olvasással, visszaugrott a gyertyatartóba, és ott elaludt. Arra ébredt hogy valami megint perzseli a bőrét. Ettől megint csak könnyeznie kellett, de már nem magára folytak könnyei, hanem egyenese a padlóra koppantak. ott befolytak a deszkák közé, és megszilárdultak. A gyertya egyszerre volt több helyen! Egyszerre volt a tartójában és egyszerre a padló között. De végül, a tartóban levő nagy része követte a deszkák között lévő testrészeihez. Ugyan olyan helyzetben volt mint a fivérei. De mégis más volt! Mert még mindig boldog volt! Főleg az egerek miatt, akik szívesen hallgatták meséit, a ceruzáról, a radírról, a szegényemberről, és még sok hasonló dologról. Végül, elmesélte a kis rágcsálóknak az életét, és az után már saját maga talált ki meséket. Boldog volt, és az egerek is. Nekik mindig születettt gyerekük, akiknek a gyertyából megmaradt rész szívesen mesélt. Boldog volt egész életében, és még most is az! Egy régi, romokban lévő ház deszkái között, járnak hozzá az egerek, akiknek szívesen mesél.

Köszönöm hogy elolvastad!

Végre itt a hétvége! Ez egy író álma! Bár én nem tartom magam annak, de azért az én álmom is! Mert hétvégenként jobban át tudom gondolni hogy mit írok, és még több időm is van írni, és lehet hogy ma még fogok írni, de ha nem, akkor remélem megelégedsz egyel is:

                                                            A radír

         Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy radír. Hát nem volt ám neki egy leány álom az élete! A kislány, akié volt, egyfolytában csak huzogatta le föl a papíron, és a radír bőre ettől lejött. El sem hinnéd milyen fájdalmas az! És akkor ezt minden nap megcsinálta a kislány a radírral legalább ötször. Ezt már nem bírta a radír, ezért eltervezte hogy megszökik egyik éjjel a tolltartó börtönéből! Méghozzá nem egy távoli éjjel, henem még mielőtt fölkel a nap. Szóval ma. A kislány már lefeküdt, iskolatáskája az asztalhoz döntve, a tolltartója pedig abban volt. És abban pedig mocorgás támadt. A radír nagy nehezen kimászott a gumi alól, ami lefogta, a tolltartót egy kicsit nyitva hagyták ezért már a táska cipzárjával küzdött. Nagynehezen azt is kitudta nyitni, bár a bőréből megint lejött egy kis darab. Kis nyöszörgés jött fel a torkából, ám nagyon halk volt az, mert próbálta elfojtani. Nagy nehezen kipréselte magát a táskából, és a padlón koppant. Az is nagyon fájt neki. Mégsem kezdett el ordítani, tudta hogy akkor vége az akicónak. Inkább tovább ment. Akarom mondani ugrált. Már majdnem a bajárati ajtónál volt, amikor a kislány macskája felé kezdett futni. Erre nem számított a kis radír. Nem volt semmi terve. Ezért most már minden erejéből ugrált az ajtó felé. Már ott volt előtte, és elkezdte magát átpréselni alatta, mikor a macska odaért. De a radír ügyes volt, és kijutott! Beleszippantott a friss levegőbe, és elindult az éjszakába. Pár perc múlva már az utcán ugrált. Át akart menni a túloldalra, ezért elkezdett ugrálni az úton. Ezt bizony... Nagyon rosszul tette! Mert éppen akkor jött egy autó, aminek reflektora teljesen elvakította a radírt, és ezáltal teljesen lebénult. Csak egy dolgot érzett, azt hogy több tonna nehezedik vállára, és azt hogy kilapul, meg mérhetetlen elkeseredettséget. Vége volt a szabadságnak! Odakenődött az aszfaltra. Egy kis idő után viszont boldog volt. Mert egyszer már érezte a szabadság ízét. Utána azonban megint elkeseredett, mert tudta hogy többé nem fogja érezni azt. Pár héttel később a radírt elérte a fagyhalál. Szervezete teljesen kihült. És senki nem figyelt rá. Senki nem törődött a sorsával. Egyszerűen ráléptek, de észre sem vették hogy egy halott testen táncikálnak. De ez a sorsa egy szabad radírnak, ezt még a történetem főszereplője is belátta, halála előtt. Nyugodjék hát békében...

Köszönöm hogy elolvastad!

Már hat mesét írtam,  úgy öt nap alatt, a mait is beleszámolva. Úgy terveztem hogy napi egyet írok, de ha egyszer elfog a vágy, mit tehetnék? Akkor következzék, a hatodik mesém, mely készült:

2010. 01. 15.-én

Fogadjátok szeretettel:
                                                A ceruza

                     Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ceruza. Ez a ceruza nagyon nagyra tartotta magát. Mindig fennhordta az orrát. Persze elég nehéz lett volna azt, lenn' hordani. A ceruza mindig azzal dicsekedett hogy ő a leghasznosabb a kisfiú, nevezetesen Gipsz Jakab, tolltartójában. Mert ő benne a legújabb, és a leghosszabb is, minden tárgy közül. Őt használja a legtöbbet Jakab, és néha még a haját is levágja. Valami fura szerkezetbe teszi, aztán elkezdi forgatni. És egy penge levágja a haját. Ezt, rajta végezte el a legtöbbször. Nagyon örült, mert azt hitte, azért teszi ezt a fiú, mert őt szereti a legjobban. Pedig ez nem így volt, de nem ám! Mert nem levágta a haját! Hanem a fejéből vágott le mindig egy kis darabot, és a feje alatt volt haj. És akkor hosszabb lett, szürke, "menő" frizurája. De a feje egyre kisebb. Ezt észrevette a ceruza is! Nagyon megijedt! Próbált elmenekülni a tolltartóból, de valami gumi fogva tartotta. Aztán, az iskolában Jakab tanítónénije mondta hogy írjanak egy sor A betűt. Ettől a ceruza nagyon megijedt, szinte elvesztette a fejét! Azért szinte, mert még csak a haját vesztette el. de tudta, hogy mindjárt beteszik abba a szerkezetbe, és elkezdik tekerni. A fejének pedig vége. Ez a jóslat, bármennyire is hihetetlen, valóra vált. Még aznap veszítette el a fejét, a ceruza, de Jakabnak a testében lévő haj, még egy ideig javára szolgált.  De aztán azok is a füzetekbe tapadtak, a társaik mellé, így ért véget, a ceruza, akit csak egy hétig használtak, de a haja, még mindig jó szolgálatot tesz a tanulásban!

Köszönöm hogy elolvastad. A kritikát, megjegyzést, vagy bármi más hozzászólást, örömmel fogadok. Vagy ha nem is mindegyiket, azért sokat, tényleg örömmel fogadok.
 

Ezt is ma írtam, rögtön az előző után. Szóval fáradt voltam. :)

Íme:

                                                  A kenyér


        Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kismadár. Fekete rigó volt ő. És talán, nem is olyan kicsi már. De nem is ez a lényeg. hanem az, hogy mikor beáált a tél, szegéynnek nem volt mit enni. Sok nap keresgélt minenütt, pár morzsát. De semmi. Mindig csak keresgélt, és nem értette miért nem ment barátjaival el, Olaszországba? Azt gondolta ott sokkal jobb lenne neki, nem kéne naphosszat keresgélnie táplálékot, nem kéne annyit fagyoskodni, és a barátjaival lehetne.  De azért teljesen nem volt elkeseredve, mert néha-néha azért talált néhány falatot. Egy nap aztán, arra lett figyelmes, hogy a földön egy szelet kenyér van! A rigó nagyon megörült! Körülkémlelt, hátha valaki őrzi a finom elemózsiát, de nem! Senki sehol! Hát ettől annyira megörült a rigó, hogy gondolkodás nélkül, odarepült a kenyérhez. Jóízűen elkezdett belőle csipegetni, bár nem túl gyorsan, azért nem is lassan. Élvezte az ételt, mert már pár napja nem talált semmit! Kivéve azt a penészes sajtot, de az nem számít ételnek! Még a rigó is kiköpte! Pedig neki ez nem szokása! Na szóval, akkor minden falatot alaposan kiélvezve, teljesen megfeledkezett környezetéről! Pedig a közelben egy éhes macska lapult! Egy szürke, éhes macska, zöld szemekkel. Lassan lépett. És még egyett. A rigó még mindig nem érzékelt semmitt, kivéve egy dolgot. A kenyér ízét! Az élvezet miatt még a szemét is becsukta! Ezt már tényleg nagyon rosszul tette! Mert a macska abban a pillanatban ugrott... És a rigó a macska szájában találta magát. Utolsó másodperceiben arra gondolt, hogy egy rigó sosem lehet elég óvatos!
 

Köszi hogy elolvastad! Vagy ha nem, akkor köszi hogy ránéztél :)

Várom a kritikátkat. :)

Ezt ma írtam, elég fáradt voltam mikor alkottam.

Íme:

                                            A királyfi


       Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. Őt csak egy fiúval áldotta meg a sors. De nem ám egy egyszerű kisgyerek volt ő! Mindig is menni akart. Mindegy merre, csak elfele. Nem örült a sok pénznek, se az arany dolgoknak. De az apja soha nem engedte el. Egy nap aztán, mikor már fölcseperedett a fiú, apja, komolyan szólott hozzá.
- Most az egyszer  megengedem hogy elmenjél! De csak is egy dolog miatt! Azért, hogy keress magadnak egy menyasszonyt! De ne legyen ám ő por népből való! Legyen szép arany fonállal szőtt, ruhája, arany palotája az apjának, és legyen annak a lánynak tudása is!  A fiú törte a fejét, hová mehetne? Hol találhat ilyen feleséget magának? De ezek a gondolatok egy idő után, már nem nagyon foglalkoztatta, mert a kalandvágy elszívta minden gondolkodó képességét. Aztán, egy hétfő délután, lóra pattant, és ellovagolt. Csak lovagolt, hetedhét ország ellen, de sehol nem talált jó menyasszonyt magának. Hát lovagolt újabb hét országon át, de még mindig nem talált magának menyecskét. Hát ment újabb hét országon át, s a hetedikben hallja, hogy a király lányát elrabolta egy sárkány! Aki kiszabadítja azé a királylány keze! De aki nem tudja az mindenképpen a sárkány eledele lesz!  Gondolja a fiú, hogy miért is ne próbálná meg? Lehet hogy ez a lány lesz a tökéletes menyasszony számára. Hát a király elé ment, nagy alázattal, és csak egy kardot kért tőle. És az irányt, hogy merre mennyen. A király el is mondott mindent szívesen, mert már nagyon vissza akarta kapni a lányát.   Miután minden megvolt a királyfi lóra pattant, és el is indult! Lovagolt a jelzett irányba, hét nappal, s hét éjjel. Mikor már a nyolcadik nap jött volna, egy barlanghoz ért. Megfelelt a király leírásának. Hát gondolta a királyfi, biztosan ez a barlang lesz a megfelelő. Kirántotta a kardját, és bement a barlangba. Hét percen át gyalogolt, amikor tüzet pillantott meg, és ezen felül még meleg is jött arról a helyről! Most már a királyfi biztosra tudta hogy ott lesz a sárkány. Ezért elordította magát:
- Kardélre hánylak, sárkány!                                          
A barlang annyira felhangosította a hangját, hogy rögtön kifutott, miközben valami olyasmit kiáltozott, hogy itt egy óriási, óriás! Más hang is hallatszott ám, aznap éjjel a barlangban. Egy megkönnyebbült sóhaj. Méghozzá a királylány sóhaja. A királyfi felültette a hölgyeményt maga elé, és elvágtázott vele. Egyenesen az apjához, akitől megkapta fele királyságát, de csak azután, hogy hét nappal, s hét éjjelig tartó lakomát tartottak, a királyfinak és a királylánynak, akik onnan kezdve, nem mintha addig nem éltek volna boldogan, de azért onnan még boldogabban éltek, míg meg nem haltak!  

Nem 100% hogy nincs benne helyesírási hiba, ezt még nem néztem át ötször, csak egyszer...

Várom a kritikát :) És köszönöm hogy elolvastad!

      

Most következzék harmadik mesém, amit tegnap írtam. Szomorúbb mint a többi, bár azért nem Andersenesen.

                                               A szegény ember...


               Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember. Még háza se volt, viszont egy tengere igen. Az álmok egyik tengerét birtokolta. És minden nap, vándorlás közben, úszott abban a tengerben. Egy nap aztán, egy kis falucskába ért, ahol behúzódott egy eresz alá. Ott szerette volna tölteni az éjszakát. Aztán tovább ment volna, szíve szerint. Mikor már éppen hogy csak ébren volt, a közelben gyufa gyúlt. A már majdnem elaludt ember, megérezte az illatát amiről egy meleg ház jutott eszébe, meg egy szép nagy tűz. Éppen tovább álmodozott volna, meleg dolgokról amikor léptek zaja halllatszott a közelben. Apró, gyermek léptek.
Hamarosan a zajhoz kép is társult. egy ugyan olyan sorsra jutott gyermek lépett közel az emberhez, mint amilyenben ő maga is volt. Szegény gyermek alig volt tíz éves. Meztelen talpai kékes színt vettek fel a hidegben, arcai pirosak voltak, a kezei pedig remegtek a hidegtől. Egy gyufát tartott a kezében, biztos találta valahol. A másik kezét a láng közelében tartotta, nehogy kialudjon az, és így még melegítette is a kezét. A gyufa már majdnem teljesen leégett. Pár pillanat múlva megszólalt.
- Nincs véletlenül egy kis tűzifája, vagy más, éghető anyaga?
Hangja elárulta hogy tényleg fiatal volt. És a kétségbeesését is. Ezért az ember nagyon megsajnálta a fiút. De sajnos, meg kellett ráznia a fejét. Szeme könnyes lette. Tudta hogy a gyermek hamarosan el fog hunyni, ha csak nem melegszik föl, mégohzzá a nagyon közeli jövőben.
Ezt a kis ember is tudta, ezért eleredtek könnyei. Ekkor elgondolkodott a szegényember. Tudta hogy már nincsen sok idő vissza az életéből, semmiképpen. Azonban a férfi palántának annál több! Ezért vette le akkor jó meleg kabátját, és adta rá a fiúra. Ezért vette le akkor, egyetlen pulóverét, és adta rá a fiúra. Ezért nyújtotta át akkor egyetlen takaróját. Majd intett a fiúnak, hogy feküdjön mellé. Az köhögve, tüsszögve, de legfőképpen hálásan, az ember mellé ült. Akkor a sok időt megélt férfi rövid búcsút mondott a fiúnak. És még azt is hogy soha ne hagyja el a remény, végül, elment.
Kis keresgélés után, egy, a falutól kicsit távolra eső, nagy fa tövében érte utol a halál. De előtte mosolygott. Boldog volt. Tudta hogy meghal, még aznap, de boldog volt! Mert tudta, hogy a fiú most jó melegben alszik, egy ház eresze alatt. És tudta hogy azt a fiút, valaki majd befogadja. Ezek a gondolatok között érte a halál...

Remélem ezt már végig tudtad olvasni. Szívesen várom kritikádat, akkor is persze, ha nem ment a végig olvasás.

És ha ment, akkor köszönöm hogy végig olvastad!
 

Hát, akkor menjünk tovább, most megmutatom a következő alkotásom, amit pontosan kettő napja írtam. Remélem ez (is) tetszeni fog.

Jó szórakozást!

                                        Az ördög lehet jó is!


             Egyszer volt, hol nem volt, még az óperenciás tengeren is túl, sőt, még a lekvárhegyen is túl, ahol a kurta farkú malac túr, élt egy szegény ember. A jó sors őt nagy ívben elkerülte, mindig csak a rossz dolgok! Minden évben a fele termése elrohadt, vagy más károk útján, használhatatlanná vált. Egy dologban viszont még is szerencséje volt, megboldogult felesége szült neki egy gyereket. Egy fiú gyermeket. Apjának mindig segített a derék gyermek. Mindig kapált, öntözött, vetett. Kellett is ez a segítség az apjának, mert egyre öregedett, és egyre kevésbé bírta a munkát. Mikor a kisfiú tizennyolc éves lett, apja meghalt. Szegény beteg volt. Ezért az immár nagy fiú, remek temetést szervezett, ami, ennél fogva, drága is volt. Hát el kellet adnia a házát. Aztán, miután megadta tiszteletét az apjának, elindult, szerencsét próbálni. mi mást tehetett volna? Hiszen se háza, még egy szűk kis rése sem maradt. Hát vállra tette batyuját, ami még meg maradt neki, és elindult. Hét nap, s hét éjjel sétált, könnyes szemmel. Nem szeretett volna még apjától végleg elbúcsúzni. Még azt gondolta, hogy sok napfényes év áll majd előttük, de nem. Apja hamar meghalt. Ezért aztán a napfényes évek gondolata is vele szállt a sírba. A fiú szerencsétlen volt. De nem azért mert meghalt az apja, hanem azért mert végképp elhagyta a remény. Mert mint egy nagy író is mondta: "Csak az tekinthető szerencsétlennek, akit végképp elhagyott a remény."
Szóval, visszatérve, a fiú, mint mondtam, hét nap, s hét éjjel vándorolt. Aztán egy erdőbe jutott. Ott elindult szállást keresni. Végül, nem sok keresgélés után, talált egy épp megfelelő méretű, üreges fatörzset, amiben meghúzhatja magát éjszakára.  Mikor belépett egy kis hasadékon, nagyon megijedt. Még egy fojtott "ááá" is kijött a torkán. De tényleg próbálta elfojtani! Gondolom már kíváncsiak vagytok arra hogy miért is rémült meg ez a fiú. Hát most megmondom, egy kavargó örvény kavargott a lába előtt. Méghozzá a fatörzs belsejében. Maga a pokol kapuja lehetett volna. De nem csak lehetett volna, mert az is volt! Ezt a fiú is megtudta, pár pillanat múlva. Méghozzá azért, mert maga az ördög jött fel a kavargó mélység aljáról. Meg is szólalt, amint az utolsó szőrszála is megérkezett, ami a lába talpán volt.
- Tudom, hogy az apád meghalt. Nagyon sajnálom. Azonban, vissza tudom hozni, neked. Cserébe valamiért. - mondta az ördög, miközben huncut fény csillant meg a szemében.
- Akármit megtennék érte, csak jöjjön vissza - sóhajtotta a fiú.
- Akármit?
- Igen, akármit. - bizonygatta a fiú.
- Még az életedet is?
- Akár... - mondta a fiú, lemondó sóhajjal, mert lemondott az életéről. Tudta hogy azt fogja kérni az ördög.
- Akkor, fölhozom neked az apád. Cserébe, az összes vagyonodért.
- Rendben. - mondta a fiú, és tudta hogy az összes vagyona az élete.
- Hát akkor hozom is!
Ezzel vissza ugrott a pokolba, és fél óra múltán, mikor a fiút már majdnem végképp elhagyott a remény, ami nem rég tért vissza belé. Az ördög ugyan úgy föl repült, a pokol égető bugyraiból, csak hogy a kezében volt valaki. Méghozzá a fiú apja, aki élt és virult. Mosolygott a kölykére. Ő is nagyon megörült, csak hogy eszébe jutott valami, oda kell adnia az életét, magénak az ördögnek! A pokol királya hamarosan meg is szólalt.
- Úgy volt az egyezség, hogy minden vagyonodat kérem.
- És én hogy adjam oda az életemet? - kérdezte a fiú, miközben apjára nézett.
Ő egyből megszólalt.
- Te fölajánlottad neki az életed? Fiam, értem tetted mind ezt?
- Hohohohóóó! - előzte meg a fiút, a válasz adásával. - Nem volt semmiféle élet az üzletben, minden vagyonodat kérem, a testeden és ruháidon kívül! És még a lelked sem kell! 
- Akkor mit adhatnék? - kérdezte, egyre boldogabban a fiú.
- Azt a csinos kis batyut, tudod a feleségem már régóta nyavalyog hogy egy batyuja sincs amit nekem adhatna ha följövök ebbe a szappanyos, tiszta, undorító világba!
Tudjátok az ördög utálja a tisztaságot... Innen az események fölpörögtek. A kettő taggal rendelkező család, odaadta a batyut, az ördög meghálálta, és még egy kis pénzt is adott nekik. Abból építettek egy kis házat, és újra vetettek, öntöztek, kapáltak. De boldogok voltak. És talán még most is azok, ha meg nem haltak.

Köszönöm hogy elolvastad! Vagy ha esetleg nem bírtad volna, mert rossz volt, kérlek írd meg, vagy ha bármi más kifogásod van, de jelzem ezek csak amatőr alkotások, úgy nézzed! 

Bár attól még szívesen fogadom a kritikát!

Mint írtam, itt megosztom veletek, saját kezűleg írt meséimet! Remélem tetszeni fognak, jó szórakozást!

Hát akkor az első mesém:

                                            A királylány



            Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy királyfi. Nagyon gazdag volt! De annyira, hogy még a palotája is gyémántból volt fölépítve, a legutolsó tégláig. Szóval gondolhatod, ez a király Tényleg gazdag volt. Gondolom már nem kell tovább fejtegetnem ezt a témát, úgy hogy folytatom mesémet. Ezen a kiráyon is túl, volt egy erdő. De nem volt ám kerek! Se négyszögletű! Inkább háromszög alakja volt. Három éllel és három sarokkal. Na ennek a háromszögletű erdőnek a közepén volt egy tisztás. Ez a tisztás nagyon tiszta volt ám! Mert egy boszorkány élt a közepén. De csak azért emlegetem boszorkányként, mert annyira tisztaság mániás volt hogy az már varázslatos. Méghozzá nagyon jó varázs az a varázs! És ha most azt gondonád hogy a boszorkányok nem tiszták, akkor el kell hogy mondjam, csak a rontó boszrokányok csinálnak mindenféle büdöset, meg rontó dolgot. És visszatérva a lányra nem volt ám ő csúnya bibircsókokkal teli, hanem gyönyörű szőke fürtjei voltak, az arcai pirospzsgásak, mint az alma. Mielőtt rosszra gondolnál, nem, nem a zöld almára gondoltam. Hanem a finom, édes piros almára! De én most nem akasztom meg itt a mesét, mert a végén még túl sokáig fogom olvasni! És akkor aztán kiszárad a szám, mint ahogy a kerti tavam szokott. Na szóval ezen a boszorkányon is túl, valamelyik tanyán, már nem emlékszem melyiken, egy kurta farku malac túrt. És még ezen a malacon is túl, volt egy arany tó. De nem azért arany tó, mert folyékony arany volt benne, hanem azért mert az a legnagyobb tó, ami tiszta az egész meseországban. Tilos belőle inni, és más módon érintkezni is vele, nehogy bemocskolódjon és hogy legyen egy kis tartalék itóka, ha elfogyna a többi poshatd víz. Na szóval ezen a tavon is túl, volt egy palota. Abban lakott egy királylány. Hát egy nap ez a lány azt mondja az apjának hogy elindul dél felé, hátha találkozik egy szép királyfival és akkor ásó, kapa , stb... Hát elindul a királylány - akit Lujzinak hívnak - dél felé. Egyszer csak egy tóhoz érkezik. Nekem azt mesélte hogy olyan tiszta vizet még életében nem ivott amilyet ott! Olyan értékes lehet az a víz mint az arany! Nagyon sokat nyakalt le a tiszta vízből. Bár a tó másik partján látta hogy nem szabad érintkezni a vízzel. Meg, mint tudhatjátok, nem mozgásban levő vízből, amúgy sem szerencsés inni. Na ezért a királylány gyorsan tovább futott, még mindig dél felé. Ment mendegélt, mikor egy tanyához ért. Ott, hogy is mondta, kuka farkú malac túrt? Na mindegy, szóval egy malac túrt. Mivel már nagyon éhes volt a királylány, gyorsan hóna alá kapta szegény állatot, és eliszkolt vele. Azt tervezte hogy megeszi. De mikor egy háromszögletű erdőbe jutott az agyába férkőzött egy gondolat, méghozzá egy igen szerencsétlen gondolat! Szó szerint így hangozhatott a pénzel kitömött Lujzi fejében:
"Én vegetáriánus vagyok!"
Igen, a lány vegetáriánus volt. Hát elengedte szegény malackát. Gyorsan el is futott onnan, mert még egy malacka érintésétől is kirázta a hideg., de még attól is ha a közelében van egy rózsaszín jószág.
Mikor már nagyon elfáradt, egy tisztásra ért, valahol az erdő közepén. Ott egy ház volt. Mivel márt nagyon éhes volt, bekopogott.
KOPP! KOPP!
Kettő koppanás. Azért nehogymár többet várjanak el egy királylánytól! Nem igaz? De úgy látszik a bentlévő nő, ennyivel is megelégedett. Hát ajtót nyitott, és vendégül látta. Finom pörköltött adott neki. De nem akármilyet! Borsó pörkölt volt az a pörkölt!
De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy abban a házban minden nagyon tiszta volt. És mikor azt mondom hogy tiszta, nem arra gondolok hogy le volt törölögetve a por, hanem arra hogy kétszer közvetlen egymás után húztak át egy portölőt minden egyes négyzetméteren! De hogy erről több szó ne essék, mesélem tovább szerény kis történetemet. Miután a lány megette finom ebédjét, tovább indult, már egy óra felé.De nem ment messze, mert valami nagyon csillogott, villogott az erdőn túl! Pontosan úgy mint a gyémánt! Hát a királylány arra gondolt hogy ott nem lakhat más csak egy királyfi! Ezért gyorsan megfésülködött, befújta magát egy kis parfűmmel, ruhát cserélt, természetesen nem az utcán, és utána elindult. Méghozzá a palota bejárata felé. Ott bekopogott, és mivel épp kavé szünetük volt az izomcsávóknak, a királyfi nyitott ajtót. Hát, gondolom sejtitek a befejezést, a királyfi elvette feleségül a királylányt, majd boldogan éltek, míg meg nem haltak!

Köszönöm szépen hogy elolvastad!

Ha esetleg nem bírtad végig olvasni, mert annyira rossz volt, akkor nyugodtan írj kritikát, szívesen fogadom! Mert az ember tanuljon a saját hibáiból!