Új emberhez új külső dukál. Nekem viszont nincs kedvem külsőre megváltozni, majd talán máskor. De nem is én újulok meg, hanem leginkább a blog. Napi, heti, és havi cikkek, írások lesznek, és ha véletlenül egy is elmarad, akkor bezony pótolni fogom! Több komolyság lesz, de ehhez több vicc, és móka is társul, néha borongós, legtöbbször viszont vidám hangulatú történetek, melyekhez tervek szerint a való életből fogok ihletet meríteni. Tudom, és sajnálom, hogy leálltam, se szó, se beszéd az írással, nem fogok mindenfélét kitalállni, csak kérnélek titeket hogy ne haragudjatok (bár megjegyezném, szerintem nem sokan olvassák ezt, ezáltal nem haragszanak rám), és mostantól életet viszek mind a kettő blogomba. Az írások minden nap, pontban 22:00-kor fognak megjelenni. A változtatást jogát fenntartom! Ma mivel ezt írtam, nem lesz kezdő post, az holnap fog megjelenni! Méghozzá egy új blogon, mivel ezzel van pár gondom az új cím pedig: http://kissirasok.blogspot.com/

Bocs, hogy nem írok, de mostanában a regényemmel törődök. Majd ide is írok, de a regény most jobban lefoglal. Még egyszer bocsi!

Megpróbálkozom mégegyszer a regényírással. Egy új ötlet, egy új világban, majd meglátom, hogy hogyan sikerül. A link, ahova föl fogom tenni:

http://probaregeny.blog.hu/

Lesz benne szerelem, harc, szomorúság, vidámság, gonosz, jó stb... Nem mondom, hogy úgy is a jó győz, mert 1.: Ilyet nem illik elárulni. 2.: Nálam nem mindig ilyen a vége, sőt...

Tudom, hogy ez így rejtélyesen hangozhat, de szeretem a rejtélyes dolgokat. :)

Úgy döntöttem, hogy tovább lépek. Leállok, az "Egyszer mindennek vége..." novellákkal, mesékkel. Lehet hogy lesz pár, de törekvek arra, hogy ez ne így legyen.

                                                A rózsa

Sok ember szerint a rózsa csúnya. Csak mert van pár tövise. Jó, nem pár, de nem a tövisekre kell figyelni! Megszúrnak, talán még el is vesznek a véredből egy keveset, de végül a tövisek fölött virág nő. Nem szép. Hanem gyönyörű! Pár napja egy férfi a kertjében kötözte föl a rózsát, hogy ne hajoljon rá a kerti útjára. A kertben a virágok a Földkerekség minden színében pompáztak! Egy szép kis köves úton lehetett elmenni akárhova. A végén köves kis tér, azon pedig nyugágyak, és egy asztal volt, körülötte székek. De ezt a helyet a férfi nem nagyon tudta használni, mivel egész nap a kertben dolgozott. Emelte föl kesztyűben a rózsát, hogy odakötözze arra a rácsos dologra, de megszúrta.

- Hogy a franc egye meg!

Kiáltotta, majd eldobta a rózsát, és megnézte sebét. Mély volt, és egy vékony kis vonalban folyt ki a vér. Bement a nagy házába, és bekötötte a sebét. Ott a felesége nézte, aggódó arcal.

- Nem kell segítség? 

- Nem, nem kell. - válaszolt a férfi.

- Mi történt? 

- Csak a rózsa...

- Nem kéne inkább kivágni?

- Nem siránkozom, hogy a rózsáknak vannak tövisei örülök inkább, hogy rózsa  van a tövis felett, s hogy a bokor tele van rózsával. 

- Értem.

Mire befejzték a beszélgetést, már be is tapaztotta a sebet, és elindult megint kifelé a férfi. Megint nekiállt a kötözésnek. Ezúttal csak kisebb karcolások estek rajta, és ezért csak kisebb káromkodások hagyták el a száját. Mikor befejezte a munkát, és kicsit hátrébbról kezdte nézni a művét, elégedett volt magával, és elmosolyodott. Elismerte magában, hogy a rózsa ugyan gyönyörű, ám sokat kell dolgozni azért, hogy egészséges legyen és virágokat hozzon. Férgek és betegségek fenyegetik, és a töviseivel önmagának és másoknak is fájdalmat okozhat. Bármilyen nagy is egy rózsa, ha nem nevelik rendesen, akkor a mezei pitypang is ragyogóbb nála. Utána elindult a nyugágyak felé, kicsit pihenni, de útközben meglátta, hogy gazos az egyik ágyás, sóhajtott egyett, majd nekiállt kihúzogatni a gonosz növényeket. Belátta, hogy ebben a kertben soha nem lesz nyugta, de a valaminek a szépségéért meg kell szenvedni, és legalább csodálhtja a virágokat! 

Ma úgy volt, hogy kirándulni megyek, de az eső miatt itthon maradtam. Gondoltam írok valamit.

                                        A magányos hajós

A Duna régóta folyik bolygónkon. Átfolyik Magyarországon is, és útjának végén belemegy a Fekete-tengerbe. Mivel hajózásra alkalmas, elég sok ember utazik rajta. Valaki nagyobb, sok személyes hajókkal, valaki egyedül, kis ladikokkal. Egy ember, nagy szakállas, barna hajú, kék szemű fickó, egy ideje egyedül hajózik a folyamon. Budapestről indult, és a Duna végéig akar elhajózni. Ha valaki megkérdezné, hogy mindig is egyedül hajózott, akkor ő azt válaszolná, hogy nem. Régebben volt egy csodálatos felesége. Egy házban laktak. A Duna partjára sokszor kimentek, ott beszélgettek, sétáltak, vacsoráztak. Belefulladt. Együtt úszkáltak azon napon. Együtt úszkáltak, és a nő nem vette észre, hogy közeledik egy hajó. Lebukott a víz alá, és mikor fölakart bukni, hogy levegőt vegyen, nekiütközött valaminek. Egy kemény hajófenéknek. Nem tudott időben följutni, és elnyelte a mély. A magányos hajós, azóta is őt keresi. Hiszi, hogy a szelleme a Dunán van valahol. Azt keresi, több éve. Előtte ápolt férfi volt, de mostanra... Szakállára rátapadt mindenféle mocsok, a haja rátapadt a fejére, bőre koszos volt, a körmei nagyok, és sárgák, de akkor sem adta fel a keresést! Csak hajózott, és hajózott... A Fekete-tenger felé ment, hátha odasodorta a víz a felesége szellemét. Már látta a torkolatot. Egyre jobban közeledett. De a szellemet nem látta sehol. Nem érzékelte sehogyan, pedig ott volt. Végig a hajón. Csak nézte kétségbeesetten ahogy a férje keresi, de sehogyan sem tudta észrevetetni magát. Ez a szellemek sorsa. Nem tudta megállítani, azt, hogy a férje elsüllyessze a hajót, kétségbeesésében. Mivel az aljában volt, megfulladt, mert nem tudott fölmenni. Az ő szelleme fölfele kezdett repülni. És akkor meglátta... Könnyezett a szeme, kapálózott, ordibált, de akkor is csak emelkedett. Karját kinyújtotta felesége felé, de az már nem tudta megfogni. Zokogva sülyedt egyre mélyebbre a hajóval. Örökre ott maradt, és azt várta, hogy férje lejöjjön érte. De ez soha nem történt meg.

Ennyi lenne. Köszönöm, hogy elolvastad!

Mint játhatjátok, megváltozott az oldal neve. Kis(s) novellák lett, a vezetéknevemre utalva. A meséket fönt hagyom, de új korszak következik, áttérek a novellák világába. Mivel új korszak, ezért maga az oldal is meg fog változni. Az oldal címe megmarad. Nincs erőm, se kedvem új blogot csinállni. Úgy hogy csak egy kis átalakítás lesz. Megértését mindenkinek köszönöm! Ma még fogok írni, a tervek szerint!

Igen. Ez most nem mese lesz. Nem nevezném annak. Semmijen mesei elem nem lesz benne megtalálható, legalábbis nem fogok rá figyelni. Bár az utóbbi időben sem tettem.

                                                       A kutya

Nem is olyan régen, élt egy kislány. Miket beszélek? Mi az, hogy élt? Hiszen még mindig él! Ez azonban nem lényeg. Volt egy kutyája is. Démonnak hívták. Nagy fekete, izmos állat volt. Házörző. A gazdiját soha nem bántotta, soha. Vele szeretett játszani, a postással is. Bár az utóbbi személy nem nagyon élvezte a "játékot". Futott ez a csodás állat a labda, a frizbi, és a vacsora után. Nagyon játékos volt. Legalábbis azzal, akit szeretett. Akit nem, az menekülhetett előle, bár ha nem lettek volna kerítések, könnyen utolérte volna őket. Tanított állat volt, kutyaiskolába is járt. Pár évig. Aztán már csak a házat őrizte. Nem a sajátját, de nem ám! A kinyúlt, két lábon járó, ruhát viselő nagykutyának a házát őrizte. A munka volt neki mindig az első. Aztán a kislánnyal játszott. Őt szerette a legjobban. Mert mindig játszott vele, és még simogatta is. Neki ez már a mennyország volt. Egynap idegen kutya tévedt a telekre. Morgott az állat, hátha elfut a kisebb állat, de az csak közeledett nagyobb fajtársához. Neki ugrott. A nyakafelé harapott, vér áramlott a szájába. A nagy fekete kutya kínjában, és elkezdte rázni a fejét. Erre a kicsi elvágódott. A nagy fekete ráugrott, és megharapta a lábát. Erre az idegen elkezdett futni. Bár egyik lábát nem nagyon tudta használni, meleg vér csordogált belőle. Egy lyukon jött be, és ott is távozott. A nagyobb fajtársa már nem fért ki rajta. Nem is volt sok ereje. Lefeküdt a ház elé, és sebét nyalogatta. Mikor hazaértek az emberek, ők bekötözték a sebet.

Egy hét telt el, úgy látszott Démon kezd fölépülni. Ám pontosan egy hét múlva, összesett, játék közben. Gyorsan hajtottak az állatorvos felé... Ott sürgősen elkezdték visgálni. A lány könnyes szemmel ült a várakozóban. Nem tudta mi lesz szeretett kutyájával... Az apja kijött, és csóválta a fejét. Leült a lány mellé, és átölelte. Aztán kicsit távolodott, majd megfogta a kezét, és a szemébe nézett.

- Tudod vannak dolgok, amik elkerülhetetlenek... - szipogott egyett, majd folytatta - A halál is ilyen dolog. Sokféleképpen létrejöhet, de ha megtörténik, az embert elkezdi folytogatni egy érzés. Ez a szomorúság. Ha valaki örül a halálnak, az nem egészséges ember. Egyszer az állatok is meghalnak. Velük is sokféleképpen történik meg ez az eset. Lehetnek betegek, baleset érheti őket, és még sorolhatnám... De van olyan is, hogy egy injekciót adnak nekik, és örök álomba szenderülnek. Ezt általában akkor szokták beadni, ha a halálhoz közel van az állat, és már csak szenvedne. A mi kutyánk, vagy is Démon, beteg. Nagyon. A kór akkor kerülhetett a szervezetébe, amikor harcolt, hogy megvédje a házat. El kellett altatatni, egy injekcióval...

Kitört a férfiből is, és a lányból is a sírás. Egyikük sem szégyellte a sírást. Egymásra borultak, és együtt szomorkodtak. A férfi is szerette a kutyát, csak nem mutatta ki annyira eddig, mint a lánya... Ezt onnantól már egész életében bánta, mindig is azt hitte, lesz még ideje erre a dologra, de a halál híre hirtelen jött, túl gyorsan, és ez nem igazságos! Sajnos, az egész élet nem az. Sajnos...

Köszönöm hogy elolvastad!

Most hirtelen ez jött. Legközelebb még "novellásabbat" fogok írni. Kivéve ha mesét. Még nem tudom az mikor lesz. Arra törekedem, hogy minnél előbb.

                                     Még mindig a másik világban

Lehet, hogy már írtam másik világról, de ez most más lesz. Nem biztos, hogy másik világ, de még az is előfordulhat. Ez a kedves olvasótól függ, a képzelőerejétől. De most nem is az a fontos, hogy pontosan hol játszódik a történet. A lényeg az, hogy megtörtént. A képzeletemben biztosan, bárki bármit mond! Egy sötét délután kezdődött az egész. A napot eltakarták a felhők. A levegő szinte izzott, szó szerint. A kavicsok, az üres pusztán elkezdtek össze-vissza mozogni. És akkor nagy szárnycsapások közepette, a horizonton fölbukkant egy sárkány. Gyönyörű, tűz piros pikkelyein visszeverődött az a pár sugár fény, ami nagy küzdelem árán átjutott a sötét felhőkön. A rovarok, bogarak, és egyéb kicsi állatok, rémüldözve bújtak  apró lyukaikba. A sárkány egyre közeldett, egy leginkább hatalmas szarvahoz hasonlő, agyaras, lényhez. Az rémülten forgott, nem tudott hova bújni- Nagyon öreg volt, legalább ezer éves. Senki nem tudta hogy tudott eddig élni. Kivéve egyetlen valaki, az, aki leírta ezeket a sorokat. De sajnos nem mondhatta el a titkot, talán rájössz a mese végén. Nem tudott hova bújni. Inkább egyhelyben maradt, és mikor észrevette, hogy figyeli a nagy ragadozó, és felvillannak hegyes, véres fogai, megszólalt, a sárkány nyelvén.

- Várj!

A nagy állatnak beletelt pár másodpercbe, mire rájött, mit is akarnak tőle. Nevetésszerű hangot hallatva gyorsított, hogy minnél előbb lakmározzhasson.

- Elmondom eme világ történetét. A messzi múltat, ahol még nem voltak sárkányok, csak nagy, robbanó és csattogó fegyverek. Akkor egy másik faj uralta a világot. Embernek hívták magukat.

Úgy látszott, érdekli a történet a sárkányt, így hát szép lassan leereszkedett. Nem túl értelmes arcát, kíváncsian szegeszte a fura állatra.

- Na, folytatom. Szóval, mikor megjelentek ezek az emberek, még nem nagyon használtak fegyvereket. Ugyan úgy vadásztak, mint mi. De pár ezer év múlva, feltalálták a csattogó, pattogó fegyvereket. Addigra már teljesen fölborították a Föld rendjét. Egymást pusztították, a saját fajukat. És aki nem háborúzott, az temérdek sok szemetet termelt. Nem tudtak vele mit kezdeni, lassan az egész világ egy szemétdomb lett. Az állatokat elnyomták, azt hitték mindent megtehetnek, büntetés nélkül. Végül... Végül magukat pusztították el. Nagyon nagy háborúk voltak azokért a vizekért, amiket még nem szennyeztek be. Ezeknek a fura szerzeteknek a vége, az lett, hogy lebombázták őket. Az úgy nézett ki, ahogyan te tüzet fújsz, minden lángolt. A bombákban volt valami furcsa anyag is. Én, mikor a közelébe mentem, akkor változtam ilyenné. Előtte csodaszép szarvas voltam. Én futottam a leggyorsabban az erdőben. De ezek az emberek nem törődtek senkivel, csak is saját magukkal. Egyetlen kicsi csoport maradt meg, a nagy hegyben laknak.

Ezt hallgatva a sárkány, először nagyon figyelt, majd elkerekedett a szeme, majd beugrott neki a vacsi, az utolsó mondatnál. Egyből fölugrott, és már repült az említett hegy felé.

- Ne, várj! Ők nem olyanok! Szükségünk lehet rájuk!

De a repülő állat már nem figyelt. Csak a vacsorájára tudott gondolni, és arra, hogy vajon milyen íze lehet egy embernek? Így történt, hogy egy óra múlva, már az egész emberiség kipusztult.

Azt mondtam a mese elején, hogy ez is egy másik világban játszódik. Nem hazudtam, az egyik lehetséges jövőt, lehet tekinteni más világnak.

Köszönöm, hogy elolvastad!

Túl vagyok terhelve. Két hét múlva tenorkürt, és szolfézs vizsga. Közben edzésre járok, vasárnap pedig kosár döntő. Eközben a suliban is készülünk a TZD-kre. Szóval kicsit túl vagyok terhelve. Azért megpróbálok írni, de nem tudom...

Egyébként írtam, csak szerepjátékos kalandot. Legközelebb ide fogok, ígérem. Vagy a feketelegyezőhöz, még nem tudom.

Egyébként ma elábrándoztam... Persze ez minden nap megtörténik, de... De ma átgondotam, milyen lenne, ha írásból élnék? Persze tudom, hogy még nincs meg a megfelelő szintem, de talán majd felnőttkoromra. Azzal is tisztában vagyok, hogy nem lehet olyan könnyen megélni az írásból. Sajnos ma már nem olyan keresettek a könyvek. Ezért bele kéne húznom a tanulásba, hogy lehessen belőlem valami... De mára ennyi voltam.

Előre is jó éjt mindenkinek!

Mint tegnap írtam, létezik egy másik világ. Nem kell odavágyakozni, de azért bemutatnám. Pár mesém, abban a világban fog játszódni. Mivel értelmes lény nem lakja, elnevezésük sincs. De nem húzom tovább az időt.

                                             Egy másik világ

"Létezik egy másik világ", mondja egy meseíró. Ebben egyáltalán nem téved, tényleg létezik. Még akkor is, ha csak a képzeletünkben... Ebben a világban, mindenféle, nekik megszokott, nekünk talán szokatlanabb dolgok vannak. Leginkább az állatok mások. De nem lehet minden világ egyforma. Már a méretükben, alakjukban is változóak. Vannak kicsik, vannak nagyok, vannak szélesek, vannak keskenyek, és még sorolhatnám! Azonban, valamiben hasonlóak. Mindegyikben van, szomorúság. Ez alól egyik sem kivétel. Ezt bátran ki merem jelenteni. De ma nem akarok általánoságban beszélni, kiszemeltem egy világot, ahol nincs értelmes lény, csupa furcsa állat növény. Történetem egy napfényes délelőtt kezdődik. Az óriási, színes bogarak, léghajóként repültek az égen, és a kisebb rokonaik, rajtuk utaztak. Pihentették szárnyaikat. Az ég kék volt, a nap ragyogott, és friss, nyári illat áradt mindenhonnan. A földön kicsi, mókus farkú, nagykarmú,  farkas fejű lény vadászott. Testét barna szőr borította, és izmai majdnem szétrepesztették a bőrét. Fürge volt. Egy pillanat alatt fönt termett egy fán, és egy ott napozó, kicsi, bogarat kapott el. Ahogy beléharapott, méreg ömlött szájába. Elkezdett köpködni, de hiába. Nem figyelte, mit fog enni. Holtan zuhant le a fárol. Eközben, egy nagy, medve szerű, szürke, lény bukkant elő a földből. Hegyes orra volt. A halott test felé fordult, és behúzta mély járataiba. Ott egész más volt a világ. Kis, fényes rovarok világítottak, ezért nem romlott a látásuk a lennt levőknek. A legtöbben dögevők voltak, azonban volt egy nagy, húsevő "kukac", ami teljesen fehér volt, és nagy, tűhegyes fogai voltak. Évente egyszer fordult elő a Földimedvéknél, de akkor nagy pusztítást okozott. Sok járatot beomlasztott, és sok katonát megevett... Egyébként ezek a lények barátságosak voltak, dögökön éltek, és nem hadakoztak senkivel. Abban a világban mindenki tudja a helyét. Nem úgy, mint ebben...

Köszönöm, hogy elolvastad!

Sokat tűnődtem, mi is legyen eme mesében. Pontos elképzelésem még mindig nincs, dlegszomorúbb mesémet, aminek végén, sírni fogsz, de az emberi dolog, vagy nem?  Ez szomorú lesz, nem úgy mint eddig... Aki nem értené, most fogom megírni, eddigi legyszomorúbb mesémet. Nehezen szedem össze gondolataim, de beteg vagyok, azért menni fog. De, mielőtt elkezdeném, idéznék, magamtól.

             Létezik egy másik világ. Egy olyan, ami még nincs elcsúfítva. Nincs rajta ember, csak állat. Meg növény... Szép világ az. Az ég mindig kék, a nap mindig süt, igen létezik, bárki bármit mond. Gyönyörű egy hely... De minek nekünk másik világ? Hiszen... Van már nekünk egy, egy, ami a miénk, bár most haldoklik, azért a miénk, és ezt meg kell becsülni. Hozni kéne egy defibrillátort, és föléleszteni. De sajnos, a világoknál, ez nem így megy... Náluk hosszabb folyamat a felépülés, de megéri rá várni, mert mikor egézséges egy világ, mindegy melyik az, gyönyörű, pont mint a miénk is az volt...

Ennyi lenne...

                                             Kérlek, ne sírj!

          Élt egyszer egy leányzó. Gyönyörű, kék, csillogó szeme volt. De nem az örömtől csillogtak a szemei. Hanem, a sírástól. A könnyektől, amik fölgyűltek benne. Szinte mindig sírt. Egy széken ült, alatta puha fű volt, előtte pedig egy sír. Amelyben két test aludta, örök álmát. A kislány szülei voltak... Szép, gárnit sírkő volt, melybe a két név volt vésve. Egyik nap, fekete ruhás ember lépett a lány mellé. Egy zsebkendőt nyújtott felé. A lány érte nyúlt, és letörölte könnyeit.

- Köszönöm.

- Ugyan, nincs mit. - szólalt meg a férfi, mély, öblös hangján - Én is tudom, milyen elveszíteni valakit, aki nagyon közél állt az emberhez. Olyan, mintha kitépnének belőle egy darabot, de egy olyat, amiben hitt, hogy örökké ott marad. De nem, egy pillanat alatt eltűnik.

A lány csak bólintott, és újra könnyek szöktek szemébe. Nem szégyellte őket. Engedte őket végigcsorogni az arcán. Pontosan tudta, miről beszél az ismeretlen férfi.

- Ön, kijét vesztette el?

- A feleségem, egy hete.

A lány bólintott. Nem tudta, illik-e megkérdezni, hogy hogyan halt meg, ezlrt inkább csendben maradt. Fekete autó haladt el mögöttük. Akkor újra megszólalt a férfi.

- Pont ilyen autóm volt. Ebben élte utolsó perceit a feleségem... - neki is elkezdtek gyülekezni a könnyei a szemében. - Esős nap volt. Hideg éjszaka... Küldföldről mentünk haza felé... Úgy tűnt, nagyon szép nap volt. De nem, az volt életem legszörnyűbb napja. Beszélgettünk, nevetgéltünk, boldogok voltunk. Nem hallgattunk rádiót, pedig ott bemondták, hogy egy részeges őrült száguldozik az utakon. Próbáltam félre ránatni az autót, de... De így is elkapta a kocsi felét, a másik...

Hirtelen kitört belőle a sírás. A lányból is. Úgy érezte meg kéne vigasztalnia a férfit. Rádőlt a vállára, és átölelte. Úgy érezte muszáj ezt tennie.

- Az én szüleim... Ők is szörnyen haltak meg. Először aput vitte el valami. Úgy tűnt egézséges... Aznap még játszottunk is... Persze, már régóta voltak szív problémái, de akkor is úgy érzem,  hogy miattam halt meg. Nem kellett volna annyit futattni, meg játszani vele, akkor nem terhelem túl a szí...

- Ne is folytasd! Nem a te hibád. Megértelek, de nem szabad magad okolnod! Csak fölemésztenéd magad, és egyébként sem te tehetsz a halálról!

- Dehogynem, nincs igaza! Minden az én hibám! - Már ömlöttek a szeméből a könnyek. - Hagyjon békén!

Elkezdett futni. Hazafelé. Nem érdekelte, hogy mindenki megbámulta. Csak futott, és futott, pedig tudta, hogy még messze az otthon. Eközben a férfi sem volt tétlen. Beült kék autójába, és elindult  a lány felé. Elég hamar utolérte. Leengedte az abalakot.

- Ülj be, hazaviszlek. Közben mesélhetnél egy kicsit.

Kedves volt a hangja, és aggódó. Nem tudott ellenállni a lány. Beült. És mesélt.

- Az anyukám, úgy halt meg, hogy... Tudja, nagyon félt a kígyóktól. Még a siklóktól is. Ő is miattam... Tudom, ezt nem szereti hallani, de akkor is. Ha nem hagyom elöl, a játékokat, akkor, mkor megijedt egy siklótól, nem esik el bennük. De ez történt, és beverte a fejét, egy kőbe... Nem látta senki, a mentőket fél órával később értesítették, de akkor már késő volt...

Megint kitört belőle a sírás. A férfi csak gondolkodott. Neki is hullottak a könnyei. Azonban, akkor sem a lányt okolta a szülei haláláért. De akkor megérkeztek.

- Ugye még tallálkozunk? - kérdezte a lány.

- Remélem. - felelte a férfi, de még hozzátette - de addig, kérlek, ne sírj!

Köszönöm az olvasást!

Végre eljött megint a mese írás! Nem is hinné senki, hogy ennek most mennyire örülök! Mert most mindenem megvan, amire egy meseírónak csak szüksége van! Ötlet, kedv, idő stb... Viszont, mint tartja a mondás: Száz szónak is egy a vége! Ennek a körübelül 35 szónak, az lesz a vége, hogy mese:

                                                 A bányász

Milyen is lehet az élete egy bányásznak? Szerintem, senki nem tudná elmondani, kivéve az, aki bányász, vagy éppen ismer bányászt. Egyet azonban talán tud mondani a kérdezett. Annyit biztos, hogy keserves az élete. És ha ezt mondja, igazat mond. Naphosszat a sötét alagutakban tölteni, miközben bontod a falat... Nehéz, keserves munka. És közben még attól is tartani kell, hogy fölrobban az egéstz alagút. Az egyik bányász is ettől tartott, egész nap. Ő viselte a gondját a patkányoknak, miközben dolgozott. A patkányok nagyon fontosak voltak! Ők jelezték, ha gázok voltak a járatokban. Pontosan úgy, hogy elmenekültek. Ezért ez a bányász, miközben emelte a csákányt, körbenézett, hogy ott vannak-e még azok az állatok. Ott voltak, ez biztos. Csak, miközben lesújtott a bányász, a gondolatai voltak máshol. Messze, egy napsütötte tó mellett... Ezért, nem figyelt, mikor lendítette a nehéz szerszámot. Csak akkor tértek vissza gondolatai, mikor irtózatos fájdalom hasított a lábába. Nem is fogta vissza magát, ordított ahogy a torkán kifért, miközben messzire hajította a csákányt. A lábfejéből vörös vér buggyant ki, ami színesre festette a köveket. Az ordítást lassan elnyomta a futó léptek zaja. Mert egy tucat bányász futott a hang irányába. Nem sokára oda is értek, bár volt aki rögtön a kijárat felé futott, talán orvosért, talán segítségért. Bár az előbbinek elég kicsi az esélye, mert egy dokinak semmi kedve nincs lemenni egy sötét lyukba! Úgy hogy, valószínűbb az utóbbi. Segítségért ment talán, hogy föl tudják vinni. De lehet, hogy más miatt futott? Ki tudhatja? Abban viszont biztos vagyok, hogy a bányásznak irtózatos fájdalmai voltak.  Vagy tízen maradtak mellette, és próbáltak tiszta rongyot keresni, vagy valamit, amivel beköthetik a sebet. Végül egy még teljesen tiszta szövettel tért vissza az egyik munkás. Azzal bekötözték a lyukat, ami a bányász lábán volt. Az kezdett lenyugodni, bár még mindig pokolian fájt az a seb! Most hogy fog tdolgozni? Hogy fog talpraállni? Ezek a gondolatok jártak a fejében, mikor megakadt a szeme valamin. Pontosabban, a semmin. Csak emberek mindenütt. Csak is emberek... Hova tűntek a patkányok? Le kell oltani a lámpásokat! Ez a gondolat villant az agyába. El is mondta a többieknek. Mondta nekik, hogy meneküljenek. Azok meg is fogadták, mert akármikor berobbanhatott a gáz, még ha nem is égnek a lámpások. Ott hagyták a sebesültet. Az az, ketten vele maradtak. Próbálták megemelni, de nem sokáig jutottak vele. Kétségbe estek, de nem hagyták ott a barátjukat! Nem! És, miután biztosak voltak benne, hogy meghalnak, és elbúcsúsztak egymástól... Beomlott a járat...

Köszönöm hogy elolvastad! További szép napot!

Úgy döntöttem, alblogot nyitok. Ott lesz a "A fekete legyező" című regényem. Ezt csak kettő dolog miat tetszem. Az első: Nem szeretném, ha a fejezetek között mesék legyenek, mert lennének! A második: Mint a blog neve is mutatja, itt meséknek kéne lenniük. Szóval azok is lesznek! Az első fejezet marad, kedv csinálónak. Az alblog neve pedig: feketelegyezo.blog.hu

Mint ígértem tegnap, fejezetenként fölrakom a reglnyem. Kicsit a jövőbe ugrunk, mert... Mindjárt megtudjátok hogy miért. No, akkor lássuk, csak:

                                              A fekete legyező

                                              1. fejezet: A moly

 Napjaink, 2010, Pécs. Javában folyik már a nyáriszünet, minden iskolás boldog. Mindenki játszik, elvan. Mindenki? Tényleg ezt írtam volna? Pedig ez így nem teljesen igaz. Persze, vannak, akik a játszótéren töltik idejüket, vagy interneteznek, esetleg könyvtárban vannak. (Bár ennek mostanában elég kicsi a valószínűsége). Inkább videójátékokkal játszanak a mai gyerekek, mint hogy a sűrűn szedett betűkön járjon a szemük. Nem volt ezzel másképp a tizenhárom éves, rövid, barna hajú, barna szemű, vékony, és magas Dávid sem. Csakhogy ő már kezdte unni a vidójátékokat, mivel mindig vesztett bennük. Mióta unja a játékot, olvas. Titokban. Nem szeretné hogy az osztálytársai kigúnyolják. Ezért oson mindig a mellékutcákon, és ezért jár egyfolytában körbe a szeme, az osztálytársait lesve, miközben a könyvtár felé halad. Akkor is éppen kedvenc helye felé igyekezett. A hóna alatt könyv volt, azt szerette volna visszavinni, majd újabb könyvet kikölcsönözni.  Most is a legkihaltabb utcákon ment minden sarkon kilesve, hátha arra vannak éppen az osztálytársai. Nem szeretett volna velük találkozni, mert tudta, hogy akkor visszalevő iskolás éveiben, mindig őt fogják cikizni, csúfolni, és talán megverni is. Ő lesz a főellenség, és mindenki meg fogja vetni. Ezekhez a dolgokhoz pedig nem fülött a foga. Ezért inkább vállalta a rejtőzködés. Tudta hogy már csak be kell fordulnia a sarkon, és ott lesz a könyvtár, pár lépésre. Most kivételesen nem nézett ki a sarkon, hanem sietve ment, célja felé. Talán ezért ment bele abba az izmos fiúba, és pattant le róla, elejtve a könyvet...

- Bocs, többet nem fog előfordulni, bocs!

Kezdte hebegni, rá sem nézve az izomemberre. Pedig az az egyik osztálytársa volt! Méghozzá a legerősebb! Felemelte tekintetét, amibe félelem nyilalt. Gyorsan a háta mögé rejtette a könyvet.

- Hát te meg mit keresel itt? És főleg minek jössz belém?! A magadfajta kis vézna férgeknek meg kéne húzniuk magukat!

Mordult rá fölháborodva a másik gyerek. Majd újra megszólalt.

- Mit keresel itt?

A hangja türelmetlenebb lett, mint eddig volt. Mert nem szerette ismételni szavait. Főleg nem a gyengébbeknek.

- Hát... Én csak a Széchenyi tér felé tartok. Oda beszéltem találkozót.

Hazudta gyorsan Dávid, és nagyon remélte, hogy a nagy osztálytársának nem fog föltűnni, hogy rejteget valamit. Már ment is volna tovább, amikor kezek tapadtak a vállára. Erős kezek.

- Várj egy kicsit!

Miközben beszélt, szemei fürhén "tapogatták" át Dávidot. Mintha az előbb könyvet látott volna a kezében!

- Véletlenül nem a könyvtárba tartasz?

A vézna fiúnak rémülten koccantak össze fogai. Azt hitte jól elrejtette! De nem tudott tovább gondolkodni, cselekednie kellett! Áldotta a szerencséjét, hogy nem egy nagy, hanem egy kicsi méretű könyvet kölcsönzött ki! Gyorsan a zsebébe süllyesztette a könyvet, majd kitárta karjait.

- Én, a könyvtárba? Hova gondolsz? Mondtam, hogy csak a Széchenyi térre megyek!

- Na ne modn! Én könyvet láttam! Ürítsd ki a zsebeidet!

Dávid nem tudott mit tenni, ki kellett vennie a könyvet rejtekhelyéről. Óvatosan megmutatta a könyvet, majd futásnak eredt.

- Kapjátok el!

Kiáltotta az izomkolosszus, mire a szomszédos utcából kilépett még kettő, hasonló gyerek, akik egy pillanat alatt elfogták a menekülőt.

- Tudod mit szoktunk csinállni a könyvmolyokkal?

Kérdezte az időközben odarohanó izomember. Dávid megrázta a fejét. Tudta, hogy mostantól őis könyvmolynak számít. Viszont nem gondolta, hogy most jó dolgokat fognak vele csinálni, épp ellenkezőleg!

- Lecsapjuk őket!

Kiáltotta, majd behúzott egyet a véznának, aki nem tudott menekülni, mert még mindig lefogták. Meleg, sós vár buggyant ki ajkai közül a második ütés után. Utána gyomorszájon ütötték. Dávid alig kapott levegőt. Érezte, ha most nem fognák, összeesne. Még egy ütést mértek rá, ezúttal a hátára, majd elengedték. Nem is kellett meglökniük, Dávidnak a feje, magától is találkozott az aszfaltal. Dávid föl kelt volna, de megrúgták. Majd mégegyszer. Utána, már csak azt az egy dolgot érzékelte, hogy a fiúk távolodnak. Óvatosan fölkelt a földről. de térdébe, gyomrába, és hátába fájdalom nyilalt. Neki kellett dőlnie egy ház falának, hogy állva maradjon. Kezével letörölte a vért az álláról. és a szája körül, majd nagyot sóhajtott. Tudta, hogy holnaptól, rá fognak vadászni ezek a fiúk. Legfőképpen ezen a környéken. És ha elkapják, akkor ennél sokkal rosszabbul is járhat!

Ennyi lenne az első fejezet. Köszönöm hogy elolvastad! Nem épp a leghosszabb, de hasonló hosszúságú fejezetekre számítsatok. Véleményt szívesen várok e-mail címre, illetve de, a blogba. Nagyon örülök, mikor valaki kommentel, mert az jelzi, hogy tényleg olvasstok! :) A második fejezet is már meg van írva, ezen a héten fölkerül az is. De egyenlőre ennyi! További szép napot!

Gondolom fölfigyeltetek rá, hogy nem írok. Pedig ez nem igaz, mivel írok, csak nem mesét. De ilyenkor fölmerülhet a kérdés, hogy akkor mit, mit írhatok? És erre, ha magatoktól nem jönnétek rá: Regényt. Ez föl lesz ide rakva, egy bizonyos ideig, fejezetenként.

Kiadatni nem akarom. Egyrészt még fiatal vagyok hozzá, bár nem tudom hogy hogyan mennek ezek a dolgok, másrészt pedig, nem a haszon miatt írok.

Szóval mostantól a regény lesz föltéve, aminek holnaptól láthatjátok az első fejezetét, illetve a címét.

Aki javítani fogja, illetve először elmondani a véleményét: Anna                                      Köszönöm neki, hogy mind ezt megteszi!

És ezek mellett, majd hébe-hóba olvashattok itt egy mesét is. Mert nem állok le velük teljesen. A lehetőség, hogy címeket kérjetek, még mindig áll, bár még senki nem élt vele.

Holnap kaphattok tőlem még élet jelet, addig is kellemes hétvégét, és szép napot Mindenkinek!

Mostantól fogok írni, mert rájöttem, ha most nem írok, akkor soha többé nem fogok! És ebben még mindig hiszek, szóval írtam. Végett vetettem a vergődésnek, és újra tollat ragadtam, hogy e sorokat firkantsam papírra:

                                          A szarvas

       Egyszer volt, hol nem volt, élt egy szarvas. Boldog volt, mindig. Legalábbis élete nagy részében. Volt neki egy párja, akit nagyon szeretett. Soha nem nézett más nőstényre. Mindig is csak az az egy érdekelte. És így érzett a nőstény is, csak a hímmel szemben. Egy nap, kiderült, hogy mint ketten reménytelenül szerelmesek egymásba, és ezt igazolva, gyerekük született. Egy gyönyörű, kis szarvas. Erős volt, gyorsan futott. Hím nemű volt, de a szülőket nem foglalkoztatta olyan csekélység, mint a nem. A születése után, csak a kis szarvasra figyeltek. Ha nem egymásra, de ez, ritkán fordult elő. Mindent megadtak a szarvasnak. Aki lassan, fölcseperedett. A szülei büszkék voltak rá. Szép agancsai lettek, izmos teste, és szép bundája. Mindig egyedül volt, csak ez aggasztotta a szüleit. Nem voltak barátai. Legalábbis soha nem hívott senkit annak. Megvolt egyedül is. Egyedül futott a fák között, egyedül evett, és egyedül csinált mindent. Soha nem kért segítséget. Soha. Azt gondolta, megvan egyedül is. Ebben nem is tévedt. Egy ideig tényleg megvolt egyedül. Ám történt, egy reggelen, amikor a füvet még harmat tette nedvessé, hogy egyedül legelt, mint mindig. Ahogy tanították neki, nem csak a földet bámulta, és nem csak a füvet. Hanem egyfolytában a környezetét. A füleit hegyezte, semmi hang. Se madárcsicsergés, se matatás, de hirtelen hall valamit! Szárnycsattogás. A közeli bokorból szállt föl egy madárcsapat. Egy rémült csapat, aki menekült. Menekült valami elől. A szarvas érezte, hogy megremeg, a szíve hevesebben kalapál, mint eddig, és a légzése is felgyorsul. Érzett valami újat is. Amit eddig csak kis korában érzett. Félelmet. Erős, a józan észt elvevő félelmet. Majd' kiugrott a szíve. És akkor a nagy csendet, ágroppanás szakította meg. A közelben, egy fa irányából jött. A szarvas egyből odaemelte a nagy, barna szemeit. Sehol senki, megint néma csend. Azt tervezte, hogy fordul egyet, megnézve minden oldalt. De a kör végére soha nem ért. Mikor hátat fordított az iménti helynek, villámcsapás hangja hallatszott. Azt a hangot, annak hallotta a szarvas, majd lila szikrák kezdtek pattogni körülötte, és a teste zuhant a porba, egy ólomgolyóval nehezebben. A világ lelassult a szarvas előtt. Homályos is lett. De azért még érzett valamit. Fájdalmat, ami a szívéből jött. Meleg vér áztatta el a szép, barna bundáját, majd örömujjongás hangja szállt, egy fa felől. Ezután csizmák csattogását hallotta, majd valami fura hangot.
Mintha fém súrlódott volna, még egy anyagon. Ami nem tudta hogy mi lehetett. Miután, mindez megtörtént, valaki mély levegőt vett, és ezek után, már megint csak egy dolgot érzett. Fájdalmat, nagy fájdalmat. Egy hideg penge hatolt a testébe. Újabb vér cseppeket zúdítva a gyönyörű bundára. Ezután, a szarvas előtt, elsötétült a világ.

Köszönöm hogy elolvastad!

Kritikát szívesen várok!

Kérdezhetitek. Tudjátok az íráshoz kell először is kedv. Ez most nincs meg bennem, bocsánat. Kell ötlet, de ha nincs kedvem az íráshoz, akkor nem tudok ötletet sem kitalálni. Szóval ez a kettő dolog nincs most meg, és ezek nélkül, semmire sem megyek. Bocsánat, amint lesz erőm, kedvem, ötletem stb... Írok. Ígérem!

Mint az egyik oldaldobozban is mondtam, vannak akik Rorimakként ismernek, vannak akik Konidik-ként. De igazából milye is vagyok? Ha valakinek felötlött a tudatában ez a kérdés, most válaszolhatok.

Baranyában élek. Tizenegy év van már mögöttem. Kevés. Főleg úgy, hogy ebből körülbelül négy év kimaradt. Most lehet hogy valaki azt mondja, hogy ilyen fiatalon miért írok, nem kéne, esetleg fociznom, megvetnem azokat akik olvasnak, meg ilyenek. Nem, nem kéne. Az tény hogy sportolok, de a focit mindig is utáltam, maradok a kosárlabdánál. Nem vetem meg azokat, akik olvasnak, mint a többi korombeli, mert én is azok közé tartozom, akik imádnak olvasni! Én legfőképpen fantasy regényeket. Hogy miért is írok? A válaszom egyszerű: 

Sokat olvastam, és sokat olvasok most is, már kilenc éves korom óta regényelet olvasok, bár akkor még vékonyabbakat, vagy mesekönyveket. Most már egyre vastagabbakat, egyre többet. Nem érdekel aki gúnyol azért mert olvasok. Ők nem tudják miből maradnak ki, csak mosolyogni tudok rajtuk. Mivel ennyit olvastam, gondoltam, kipróbálom hogyan tudok írni. Persze negyedikben voltak fogalmazásórák, azon is már kipróbáltam magam, nem akarok dicsekedni, de fogalmazásból, nem volt ötösnél rosszabb jegyem. Idén, még csak egyet írtunk, az is ötös lett. Szóval, gondoltam, kipróbálom, milyen saját címet kitalálni, majd arról írni. Amit akarok. Azért döntöttem a mesék mellett, mert én fantáziadúsnak mondhatom volna, és ha regényt próbálnék írni, mindig egyre jobb, és jobb ötleteim lennének, vagy egyáltalán nem lennének, és ezekért újra kéne kezdeni mindig. ez a fő ok. Meg aztán sok idő. Egy mese írásához nekem nem kell több, mint háromnegyed óra, a cím kitalálásával együtt. Valaki azt mondaj tehetséges vagyok. Lehet. Nem tudom.

Azt viszont igen, hogy írni szeretek. A legjobban. Nekem kikapcsolódás. Nem kell semmi erőfeszítés, fizikailag biztos hogy nem. Próbálok egyre jobb meséket írni, nem tudom megy-e. Csak egy ember szokta mindegyikről elmondani a véleményét. Amik általában pozitívak.

Igazából azért szeretek olvasni, mert ami a könyvekben van, nem létezik. Most a regényelre gondolok. Nincs olyan általában. És az a világ, szerintem jobb mint a Valóság. Nem akarok menekülni. Vagy igen? Akárhogy is legyen, szeretek olvasni. A Valóságból szerintem még nem tapasztaltam sokat, de ami ízelítőt kaptam, az is elég egy időre. Mostanában már csak az szomorít el, hogy egyre kevesebben olvasnak. Pedig jó dolog az, már a szókincs is növekszik tőle.

Még egy kicsit magamról:

Szeretek szótlan lenni, bár néha kitörik belőlem a szóáradat. Mindig zenehallgatás közben írok.

Akkor egyenlőre ennyit magamról, ha többet akartok rólam tudni, jelezzétek e-mailben! Most megyek olvasni! Jó éjszakát mindenkinek, aki most olvassa ezt! Köszönöm hogy megtisztelted a szövegemet, az olvasásásval!

Ezzennel meghirdetem, hogy lehet kérni címeket. Nem azért, mert nem lenne ötletem, de így Te adhatod meg a címet! Ha akarod, akkor rövid, egy-két mondatban, leírhatod hogy mi legyen benne, de azt nem muszáj. Nem is mindenképpen segít. Szóval akkor mostantól, szívesen várok e-mailben címeket, amennyiben akarsz valamilyet. Mert lehet, hogy én olyat sosem fogok írni! Szóval itt a lehetősgé hogy kérhess!

E-mail cím: marton200@hotmail.com

Szívesen várok erre az e-mail címre is véleményeket! Előre is köszönök mindent!

Hétfőről írok, már jobban vagyok!^^

Nem tudom mikor fogok írni. Beteg vagyok, és most nem tudok etől írni. Amint kihevertem a betegséget, rögtön írok valamit. Addig is leteszem a tollat.

Megértését mindenkinek köszönöm!

Tegnap nem írtam, nem volt erőm, bocsánat ezért, de ma szerintem kettőt fogok, de a jövőt nem tudhatom. Megjegyzem, nem szeretem a pókokat, de azért nem szoktam őket lecsapni, mert mindenkinek joga van az élethez!

A pók


Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer, egy pók. Kicsi volt ő, még piros színű, mikor megszületett. Már akkor is ő volt a legfürgébb, és mikor nagyobbak lettek, akkor ő szőtte a legjobb hálót, és ő evett a legtöbbet. De nem volt nagyra a tudományaival. Szerinte csak annyi az egész, hogy több időt kell belefektetnie, amit a többiek nem szoktak csinálni. Lustának tartotta őket. De nem tett szemrehányást, szótlanul dolgozott. és ennek megvolt az eredménye is. Minden nap, legalább egy legyet megfogott, ami neki elég étel volt, egy napra. Ha többet is fogott, akkor azokat becsomagolta, tapadós, hálójába, majd elvitte a pókhálója sarkába. Aztán, volt nap, amikor ő is pihent, és az előző napi fölösleget ette meg. A többi testvére nem sokat pihenhetett, folyton éheztek, és mindig elszakadt hálójukat javítgatták. Vagy újat építettek. Mivel még ahhoz is lusták voltak, hogy felmérjék a hibákat. Inkább újat készítettek. De az okos pók, olyan helyre építette a hálóját, ahol senki nem bánthatta, legalábbis véletlenül nem. Egyik nap aztán, nem fogott semmit, és csomagolt legye sem volt. Hát elindult vadászni, hátha talál valami finomat, esetleg egy jobb helyet. Egy nagy házba ment, bár ő nem tudta hogy így hívják azt a dolgot a Nagyok. Átbújt az ajtó alatt, és körülkémlelt. Egyszerre nyolc irányba. Minden szemével másfele nézett, de úgy látszott senki sincs a közelben. Hát átment a cipőkön, majd egy ajtóhoz ért. Alatta benézett, nem volt bennt senki. Hát bement a fürdőbe. Ott körülkémlelt. Egy légy! Csendesen lopakodni kezdett, és várta, hogy leszálljon a rovar. Csak negyedórát kellett mozdulatlanul állnia, és a légy elkezdett ereszkedni. Végül a kemény és hideg padlón landolt. akkor csapott le rá a pók. Kövér légy volt. Hát szerinte megérte idejönni. Miután elfogyasztotta, friss zsákmányát, hazafelé indult. Nyolc lábbal, és szemmel ért vissza, sérülés nélkül. A hálójában még mindig nem volt semmi, hát készült aludni. A nap már úgy is kezdett fölkelni. Mikor este lett, kipattant mind a nyolc szeme, és körülnézett. Valami mozgatta a hálóját! Nagyon örült, mert már éhes volt. És gyorsan körül nézett, hogy lássa zsákmányát. De sehol semmi. csak a szél lengeti a pókhálót. Hát gondolt egyet, és elindult megint a házba. Most nem a fürdőbe ment, hanem felderítésre indult. A lépcső mögött, elég sötét volt, ezért oda ment először. Ott már lakott valaki. Egy kaszáspók! A keresztespók, mert az volt, tudta, hogy legyőzheti hosszú lábú fajtársát. Ezért mögé lopózott, és rávetette magát. Idegen pókhálója felé ugrott, de leszakította azt! Mindketten zuhantak lefelé. De mikor leérkeztek, a kaszáspók már várta a másikat. Hát neki esett, és megcsípte. Erre a keresztes, kilőtt egy fonalat, és fölhúzta magát, hogy a levegőből támadjon, Előremeresztette lábait, és elrúgta velük a kaszáspókot. Mikor az elesett, a keresztes rávetette magát. És megcsípte. Majd még egyszer, és még egyszer. Végül, a kaszás, holtan hevert a porban, mocsokban. Saját felségterületén győzték le. De ezt a szégyent nem sokáig kellett magán viselnie, mert végleg kilehelte a lelkét. A keresztes ezután, körülnézett, de semmi rovar, semmi ehető. Hát indult vissza a hálója felé. Indult át a cipőkön, és vissza se nézett. Lehet, hogy csak ennyi volt a baj, mert a háta mögött fölemelkedett az egyik lábbeli, és agyoncsapta. A pók, mikor hallotta a suhogást a háta mögött, azt hitte, azért fog meghalni, mert megölt valaki mást. Lehet hogy így volt, lehet hogy ezért csapta le akkor az a Nagy, lehet, hogy csak ezért pillantotta meg, ezért akarta valaki úgy, hogy végül megkapja a büntetését a pók. De egyszer bűnhődni kell, előbb, vagy utóbb...

Köszönöm hogy elolvastad!

Következzék mai mesém, szerintem jól sikerült, de ezt Te döntöd el.
Íme:

                                                  A hangya

                      Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy hangya. Más volt mint a többiek. Nem külsőre, nem is fizikailag, hanem belsőleg. Lelkileg, és máshogyan gondolkodott. A többieket csak a munka érdekelte, húzták az igát a nap huszonnégy órájában. És még csak nem is nagyon fáradtak el! Persze aztán pihentek egy kicsit, de fél napnál tovább nem bírtak nyugton maradni. Kivéve egyet, egyetlen egy, picinyke hangyát. Aki nem csak a munka útvonalának kiterveléséhez használta fekete fejét. Azon ábrándozott, hogy egyszer abbahagyja a munkát, és szabad lesz. Azonban erre kevés volt az esély. Annyira, mint az, hogy egy kutya, és egy macska, egymás barátai legyenek. Van rá esély, de kevés. Úgy hogy ez a hangya is csak cipelte a táplálékot, vagy ásott a föl alatt. Közben a kinti világról álmodozott, hogy egyszer beszívhassa a szabadok levegőjét, hogy egy kis szellő fölborzolja a csápjait, és körülötte lelapítja a fű-erdőt. Arra gondolt, hogy egyszer saját föld alatti lakása lehet, amiben egyedül lakik. Szóval, szabad életre vágyott. Nem mintha itt láncba verték volna, de akkor sem volt szabad. Ezért meg szeretett volna szökni. Jó messzire fut a bolytól, és még csak vissza se nézni. De most a föld alatt kotorászott. Mert a királynőnek túl kicsi a birodalma... A hangya, kis idő múlva lábak koppanását hallotta, pont az ő járata felől. Pontosabban nem az övé, csak épp neki volt kiosztva, hogy azt ássa. Hamarosan két hangya érkezett az elsőhöz. Szótlanul átadtak egy levelet, majd sietve távoztak. A kis hangya fölbontotta, és nagyon megörült! A kezében tartotta a szabadságát! Áthelyezték, az udvaron kell cipekednie. Onnan pedig nincs messze a patak, ahol szépen elbújhat! Ez a terv állt össze a fejében, és sebesen elrohant, a járaton, vissza, a nagyterembe, onnan pedig a lépcsőn elindult, a föd fölé. Kint, éppen éjszaka volt, a testőrök csak futó pillantást vetettek az előttük elhaladó hangyára. Nem is sejtették, hogy el akar szökni. Azt nagyon szigorúan büntette ám a királynő! De mg soha nem volt példa ilyenre. Senki nem merte megkísérelni. A hangya látszólag a kijelölt rakodó hely felé ment. Látszólag! Azonban minden lépésénél egy kicsit oldalazott. És végül már a patak felé ment. Mivel sötét volt, és egyenesen a fű-erdőn át ment, senki nem vette észre. Egy hirtelen támadt kis szellő, fölborzolta a csápjait a hangyának, aki beszippantotta a szabadság levegőjét. Gyorsan szedte lábait egyenesen a patakpart felé. Ott behúzódott egy biztonságosnak tűnő kő alá, és az álom, utolérte. Egy éles napsugár ébresztette, mely megnyerte a csatát a sötétség ellen, de az már készült a következő ütközetre. De az a napsugárnak nem volt elég megküzdeni a sötétséggel, még a kő alá is be akart jutni. Ami sikerült neki. És még a hangyát is megtámadta, vagy csak figyelmeztette? A közelben gyerek kacagás hallatszott. Kicsi gyerekek voltak, de a hangjuk annál nagyobb! Lehet hogy csak erre figyelmeztette a hangyát, a napsugár, de ezt soha nem fogjuk megtudni, mert senki nem kérdezte meg tőle, hogy miért ébresztette föl az apró rovart. Még maga a hangya sem. Inkább csak hallgatta a gyerek kacagást, ami számára a szabadság hangja volt. Hát ki is mászott a kő alól. Egyből megismerte a két embert. Tanult róluk, elméletileg veszedelmesek, de ő ezt nem hitte el. Inkább, oda ment hozzájuk. Kíváncsi volt arra, hogy mit csinálnak, és arra is, hogy ő beszállhat-e ebbe a játékba. De mielőtt ezt megkérdezhette volna, az egyik ember, aki a hangya szerint nőstény volt, fölsikított. Erre a hím odafordult a hangyához, és érthetetlen nyelven, elkezdett valamit hadoválni a nősténynek, miközben a hangyára mutatott. A másik csak bólogatott, és a hím mögé húzódott. Erre nagy bőszen megfogta a hangyát, és az eddig úsztatott, kis, papír hajóra tette. Utána, azt a vízbe tette, és hagyta hogy elsodródjon. Majd tovább játszott, a másik emberrel, hajó nélkül. A hangya eközben halálra rémült, azt gondolta hogy mindjárt szétfoszlik a hajó, ezért nagyot ugrott, a hideg, nagyon hideg patakba. Onnan soha többé nem jött ki. A hajó, meg kis idő múlva, a partra hágott, és ott maradt, épen.

Köszönöm hogy elolvastad!
Kritikát szívesen fogadok!

Ha azt kérdeznéd, hogy-hogy itthon vagyok, nem dolgoznom kellene? Vagy is tanulnom, de ez részletkérdés! Szóval beteg vagyok... Sajnos. De azért így is írok, következzék a mai művem, jó olvasást!                  

Köszönöm hogy elolvastad!

Tegnap és előtte nem tudtam írni, bocsánat érte! De itt a mai mesém, és holnap kettőt fogok írni. Amiből nulla lett, ezekért bocsánatot kérek, de beteg vagyok...

Íme:

                                         A cseresznyefa


         Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy rét. Szép zöld fű, sok virág, és pár nyúl, meg ezernyi bogár lakott rajta, vagy benne. Egy nap aztán, vígan dalolgató kislány szökdécselt a réten. Cseresznyefa magot vitt a mamájának. Egyenesen a réten át. A nagy ugra bugrálásban a zsebéből kiömlött a mag. Ő meglepetten sikított. A madarak ezért félbehagyták vidám dalukat, és már csak a szárnyuk csattogása hallatszott, valahol a távolban. A nyulak, egyik oldalukról átfordultak a másikra, és kicsit megrázták a fülüket. A nyulak még aludtak. Nem indultak ételt kereseni. Még. De általában így ment ez, lusta egy család volt az övék. A cseresznye magok pedig egyenesen a földre pottyantak. Halkan koppantak a kemény földön, de ez az apró rovaroknak meteorit zápor volt. Aztán, mikor megérezték a magok illatát, egyből feléjük indultak. A kis szorgos feketék, már vitték is a zsákmányt. Éppen arra kerestek táplálékot. Ami az égből esett. Hát nem gondolkodtak hogy mi lehet az, csak cipelni kezdték. De hirtelen egy óriás kezdett súlyos léptekkel közeledni. A sűrű, egészséges, világos zöld fűben levő hangyák, kivételesen ott hagyták a zsákmányt, és eliszkoltak. A mély, láthatatlan üregekbe, egyenesen a nyulakhoz. Mert tudták, hogy ott szívesen látják őket, és még biztonságos is. A nyulak háza, pontosabban ürege, nem volt nagy. De annál otthonosabb! Szépen le volt döngölve  a padló, és a falak. Még a plafont is kisimították. Az egyik sarokban összehordott, majd kiszárított füvön aludt nyúlpapa, nyúlmama és a kislányuk. Jót álmodhattak, mert mindegyiküknek mosoly volt az arcán. Eközben az égben, pontosabban a föld felett, a kislány összeszedegette a magokat, majd sietve távozott. Egy magot hagyott ott, egyetlen egyet. Ami egyedül hevert, a fűben. Pár hétig nem bántotta őt senki, mivel nem látta őt senki. A hangyák más fele portyáztak, a nyulak másfele cserkészték be, aznapi répa adagjukat. Hiszen a réten nem volt répa! Mindig a közeli falucskáig kellett menniük!  De beérték ám a lóherével is, és más fűfélékkel. A mag, mint mondtam pár hétig nem bántotta őt senki. De utána, a hangyák észrevették, és támadást szerveztek ellene. Két oldalról rontottak a mozdulatlan magra, és elkezdték cipelni azt a nyuszikhoz, hátha ők tudják mi az. Épp hogy leértek az üregbe, mikor a mag elgurult, mert a csapat fele elborult. Ismeretlen helyre gurult. Hát nem keresték a hangyák, hiszen volt nekik jobb dolguk is, mint eltűnt, ismeretlen dolgok után kutatni. Inkább mentek vissza, a bolyba. ezek után, a mag, ott maradt lenn, a néha,néha átnedvesedő falakban, és ott élte gyerekkorát. Pontosabban csecsemő korát. Úgy tíz év után, már látott is. Kitört a magból, hosszas várakozás után, és körülnézett. Előtte nyulak hevertek, mögötte pedig fal. Egy sarokban volt. A nyulak, mikor nagyobb lett, megcsodálták, sokszor. Ahogy cseperedett a föld alatt. A nyulak fája volt. De a fa, nem volt beszédes. Örült, hogy vannak körülötte, valakik, de nem volt kedve a beszédre. Minden erejéből nőtt. És néha, virágzott. Csak egy két virága volt, de azt a nyulak nagyon őrizték. Aztán, egy nap elérte a plafont a fa, és még néhány év múlva, kitörte azt! Szó szerint. Ágai nekifeszültek a földnek, és addig nyomták, amíg az ki nem fordulta a helyéről. eddig csak a kis lyukakon szűrődött be napfény, de most a kis fa, megérezhette az igazi napsugarakat. Lágyan melengették, kis és nagy ágait a sugarak, ami nagyon jól esett a fának. Minden évben nőtt, és nőtt. Egyre több virága lett, melyek gyönyörűek voltak, akár a naplemente egy tóparton, vagy mint a szentjánosbogár ragyogása, vagy mint a felkelő nap, ahogy bevilágítja halvány sugaraival a tájat. Száz évesen a fa, már szép nagy volt. De még szebb virágai, és még finomabb gyümölcse! Sok kisgyermek járt a fához, hogy rámásszanak, vagy vegyenek tőle cseresznyét. A fa szívesen adott, nem volt önző. Egy nap aztán, emberek közeledtek a rét felé. Nagy, erős emberek. A vállukon vittek valamit. Valamit, aminek a nyele fából, a feje pedig valami csillogóból készült. Vidáman nevetgéltek. Majd, mikor a fához értek, ettek róla. ízlett nekik a gyümölcs. Sajnálkozva fordultak a fa felé. Tudták hogy ki kell vágni. Nem tudták miért, de azt az utasítást kapták hogy ezt kell csinálni és kész. Szomorúak voltak, de végül, meglendítette az egyik a csillogó fejű fejszét, mely a törzsbe mart. Ezt megismételte sokszor. A fának nagyon fájt, nem értette miért kell kivágni őt. Sűrű könnyeket eregetett. Meghasadt a szíve. Hogy lehet valaki ilyen kegyetlen, hogy egy éltet oltson ki, főleg ha az-az élet idősebb nála, sokkal?!

Köszönöm hogy elolvastad!

Tudom, hogy tegnap nem írtam, de nem volt erőm, bocsánat, itt a mai mesém:

                         A hópehely

         Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy hópehely. Még fiatal volt társaihoz képest, akik már a több millió évesek voltak. Ez a kis hópehely még csak egy millió éves volt, rettentően fiatal... Még előtte állt az élet, de ő sok kalanddal képzelte el. Eddig egész életében vízcsepp, vagy hópihe volt. Nem folyt bele semmi más vízbe. Ezért nagyon unalmasnak tartott az életét. Sok új emberrel ismerkedett meg a világon, de inkább egyedül szeretett volna lenni. Azt is tudta hogy ez szinte elképzelhetetlen. Mindig sok fajtársa vette körül, mint mindenkit. Egy nap aztán, mikor készült az ugrásra, hópiheként, elszakadt a többiektől. Kellemesen suhant a levegőben, megfagyott karjai körül süvített a szél, ami egyre meszsebb, és messzebb, egyre  távolabb, és távolabb társaitól. A hópihe megkapta azt, amit akart, egyedül lett. Sehol egy patak, sehol egy kis erecske, se semmi. Minden száraz. Teljesen. Legalábbis látszólag. A hópihe nagyott szippantott a levegőből, becsukta a szemét, és földet ért. Szerencsére a hátára.  Így kapott levegőt, rendesen. Nem úgy mint régebben, mikor a hasára esett. Szerencse hogy ott volt a nap, és a melege felszippantotta, az égbe. De azóta már sokat tanult, és nem esik a hasára. Most hogy egyedül volt, fajtársai nélkül, úgy értem, mert valakik voltak körülötte. Valami nagy izék, amiknek négy dolog lógott ki a henger alakú testükből, aminek a tetején egy dinnye szerű valami volt a tetején. Nevetséges! ilyen teremtéseket hogy tudott világra hozni a Föld? Ezt gondolta aznap a hópehely, aki készült elolvadni. Kicsit kellemetlen volt neki, megint, elolvadni. Olyan rossz érzés elfolyni, szerintem ne próbáld ki. Ő csak folyt, és folyt, lefele, természetesen. Nagyon rossz érzése volt, valami nagyon rosszat sejtett. Mert halott valami hangot. Talán csobogást. Mintha sok ezer vízcsepp hullana egyszerre a betonra, vagy kőre. És a kis hópihéből lett vízcsepp folyt a csobogás felé. Hamarosan megpillantotta azt, ami oly hangosan zajongott. Egy patak volt. Tele kövekkel. És a kis vízcsepp pont felé tartott. Pár pillanat múlva belefolyt társai közé. Ott felgyorsult, mert mindenki lökdöste hátulról. Csak folyt és folyt, megint. Érezte hogy valami kalandba keveredett. Sok ismeretlen arc, sok ismeretlen hang. Mi más lehetne, mint egy kaland? Még néhány perc folyás után, megpillantott egy tavat. Már látott ilyet felülről. Nagyon kíváncsi volt rá, milyen alúlról. Hát még gyorsabban kezdett el, folyni. Hamarosan a tóban találta magát, ami tele volt halakkal. Leúszott a tó legaljára, nehogy a nap elragadja, és boldogan beszélgetett a halakkal. Talán épp most is velük beszélget, boldogan. Vége lett vándorló életmódjának, most csak néha úszik egy kicsit. Mert egyszer mindennek vége...

Köszönöm hogy elolvastad!