Tegnap és előtte nem tudtam írni, bocsánat érte! De itt a mai mesém, és holnap kettőt fogok írni. Amiből nulla lett, ezekért bocsánatot kérek, de beteg vagyok...

Íme:

                                         A cseresznyefa


         Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy rét. Szép zöld fű, sok virág, és pár nyúl, meg ezernyi bogár lakott rajta, vagy benne. Egy nap aztán, vígan dalolgató kislány szökdécselt a réten. Cseresznyefa magot vitt a mamájának. Egyenesen a réten át. A nagy ugra bugrálásban a zsebéből kiömlött a mag. Ő meglepetten sikított. A madarak ezért félbehagyták vidám dalukat, és már csak a szárnyuk csattogása hallatszott, valahol a távolban. A nyulak, egyik oldalukról átfordultak a másikra, és kicsit megrázták a fülüket. A nyulak még aludtak. Nem indultak ételt kereseni. Még. De általában így ment ez, lusta egy család volt az övék. A cseresznye magok pedig egyenesen a földre pottyantak. Halkan koppantak a kemény földön, de ez az apró rovaroknak meteorit zápor volt. Aztán, mikor megérezték a magok illatát, egyből feléjük indultak. A kis szorgos feketék, már vitték is a zsákmányt. Éppen arra kerestek táplálékot. Ami az égből esett. Hát nem gondolkodtak hogy mi lehet az, csak cipelni kezdték. De hirtelen egy óriás kezdett súlyos léptekkel közeledni. A sűrű, egészséges, világos zöld fűben levő hangyák, kivételesen ott hagyták a zsákmányt, és eliszkoltak. A mély, láthatatlan üregekbe, egyenesen a nyulakhoz. Mert tudták, hogy ott szívesen látják őket, és még biztonságos is. A nyulak háza, pontosabban ürege, nem volt nagy. De annál otthonosabb! Szépen le volt döngölve  a padló, és a falak. Még a plafont is kisimították. Az egyik sarokban összehordott, majd kiszárított füvön aludt nyúlpapa, nyúlmama és a kislányuk. Jót álmodhattak, mert mindegyiküknek mosoly volt az arcán. Eközben az égben, pontosabban a föld felett, a kislány összeszedegette a magokat, majd sietve távozott. Egy magot hagyott ott, egyetlen egyet. Ami egyedül hevert, a fűben. Pár hétig nem bántotta őt senki, mivel nem látta őt senki. A hangyák más fele portyáztak, a nyulak másfele cserkészték be, aznapi répa adagjukat. Hiszen a réten nem volt répa! Mindig a közeli falucskáig kellett menniük!  De beérték ám a lóherével is, és más fűfélékkel. A mag, mint mondtam pár hétig nem bántotta őt senki. De utána, a hangyák észrevették, és támadást szerveztek ellene. Két oldalról rontottak a mozdulatlan magra, és elkezdték cipelni azt a nyuszikhoz, hátha ők tudják mi az. Épp hogy leértek az üregbe, mikor a mag elgurult, mert a csapat fele elborult. Ismeretlen helyre gurult. Hát nem keresték a hangyák, hiszen volt nekik jobb dolguk is, mint eltűnt, ismeretlen dolgok után kutatni. Inkább mentek vissza, a bolyba. ezek után, a mag, ott maradt lenn, a néha,néha átnedvesedő falakban, és ott élte gyerekkorát. Pontosabban csecsemő korát. Úgy tíz év után, már látott is. Kitört a magból, hosszas várakozás után, és körülnézett. Előtte nyulak hevertek, mögötte pedig fal. Egy sarokban volt. A nyulak, mikor nagyobb lett, megcsodálták, sokszor. Ahogy cseperedett a föld alatt. A nyulak fája volt. De a fa, nem volt beszédes. Örült, hogy vannak körülötte, valakik, de nem volt kedve a beszédre. Minden erejéből nőtt. És néha, virágzott. Csak egy két virága volt, de azt a nyulak nagyon őrizték. Aztán, egy nap elérte a plafont a fa, és még néhány év múlva, kitörte azt! Szó szerint. Ágai nekifeszültek a földnek, és addig nyomták, amíg az ki nem fordulta a helyéről. eddig csak a kis lyukakon szűrődött be napfény, de most a kis fa, megérezhette az igazi napsugarakat. Lágyan melengették, kis és nagy ágait a sugarak, ami nagyon jól esett a fának. Minden évben nőtt, és nőtt. Egyre több virága lett, melyek gyönyörűek voltak, akár a naplemente egy tóparton, vagy mint a szentjánosbogár ragyogása, vagy mint a felkelő nap, ahogy bevilágítja halvány sugaraival a tájat. Száz évesen a fa, már szép nagy volt. De még szebb virágai, és még finomabb gyümölcse! Sok kisgyermek járt a fához, hogy rámásszanak, vagy vegyenek tőle cseresznyét. A fa szívesen adott, nem volt önző. Egy nap aztán, emberek közeledtek a rét felé. Nagy, erős emberek. A vállukon vittek valamit. Valamit, aminek a nyele fából, a feje pedig valami csillogóból készült. Vidáman nevetgéltek. Majd, mikor a fához értek, ettek róla. ízlett nekik a gyümölcs. Sajnálkozva fordultak a fa felé. Tudták hogy ki kell vágni. Nem tudták miért, de azt az utasítást kapták hogy ezt kell csinálni és kész. Szomorúak voltak, de végül, meglendítette az egyik a csillogó fejű fejszét, mely a törzsbe mart. Ezt megismételte sokszor. A fának nagyon fájt, nem értette miért kell kivágni őt. Sűrű könnyeket eregetett. Meghasadt a szíve. Hogy lehet valaki ilyen kegyetlen, hogy egy éltet oltson ki, főleg ha az-az élet idősebb nála, sokkal?!

Köszönöm hogy elolvastad!