Igen. Ez most nem mese lesz. Nem nevezném annak. Semmijen mesei elem nem lesz benne megtalálható, legalábbis nem fogok rá figyelni. Bár az utóbbi időben sem tettem.

                                                       A kutya

Nem is olyan régen, élt egy kislány. Miket beszélek? Mi az, hogy élt? Hiszen még mindig él! Ez azonban nem lényeg. Volt egy kutyája is. Démonnak hívták. Nagy fekete, izmos állat volt. Házörző. A gazdiját soha nem bántotta, soha. Vele szeretett játszani, a postással is. Bár az utóbbi személy nem nagyon élvezte a "játékot". Futott ez a csodás állat a labda, a frizbi, és a vacsora után. Nagyon játékos volt. Legalábbis azzal, akit szeretett. Akit nem, az menekülhetett előle, bár ha nem lettek volna kerítések, könnyen utolérte volna őket. Tanított állat volt, kutyaiskolába is járt. Pár évig. Aztán már csak a házat őrizte. Nem a sajátját, de nem ám! A kinyúlt, két lábon járó, ruhát viselő nagykutyának a házát őrizte. A munka volt neki mindig az első. Aztán a kislánnyal játszott. Őt szerette a legjobban. Mert mindig játszott vele, és még simogatta is. Neki ez már a mennyország volt. Egynap idegen kutya tévedt a telekre. Morgott az állat, hátha elfut a kisebb állat, de az csak közeledett nagyobb fajtársához. Neki ugrott. A nyakafelé harapott, vér áramlott a szájába. A nagy fekete kutya kínjában, és elkezdte rázni a fejét. Erre a kicsi elvágódott. A nagy fekete ráugrott, és megharapta a lábát. Erre az idegen elkezdett futni. Bár egyik lábát nem nagyon tudta használni, meleg vér csordogált belőle. Egy lyukon jött be, és ott is távozott. A nagyobb fajtársa már nem fért ki rajta. Nem is volt sok ereje. Lefeküdt a ház elé, és sebét nyalogatta. Mikor hazaértek az emberek, ők bekötözték a sebet.

Egy hét telt el, úgy látszott Démon kezd fölépülni. Ám pontosan egy hét múlva, összesett, játék közben. Gyorsan hajtottak az állatorvos felé... Ott sürgősen elkezdték visgálni. A lány könnyes szemmel ült a várakozóban. Nem tudta mi lesz szeretett kutyájával... Az apja kijött, és csóválta a fejét. Leült a lány mellé, és átölelte. Aztán kicsit távolodott, majd megfogta a kezét, és a szemébe nézett.

- Tudod vannak dolgok, amik elkerülhetetlenek... - szipogott egyett, majd folytatta - A halál is ilyen dolog. Sokféleképpen létrejöhet, de ha megtörténik, az embert elkezdi folytogatni egy érzés. Ez a szomorúság. Ha valaki örül a halálnak, az nem egészséges ember. Egyszer az állatok is meghalnak. Velük is sokféleképpen történik meg ez az eset. Lehetnek betegek, baleset érheti őket, és még sorolhatnám... De van olyan is, hogy egy injekciót adnak nekik, és örök álomba szenderülnek. Ezt általában akkor szokták beadni, ha a halálhoz közel van az állat, és már csak szenvedne. A mi kutyánk, vagy is Démon, beteg. Nagyon. A kór akkor kerülhetett a szervezetébe, amikor harcolt, hogy megvédje a házat. El kellett altatatni, egy injekcióval...

Kitört a férfiből is, és a lányból is a sírás. Egyikük sem szégyellte a sírást. Egymásra borultak, és együtt szomorkodtak. A férfi is szerette a kutyát, csak nem mutatta ki annyira eddig, mint a lánya... Ezt onnantól már egész életében bánta, mindig is azt hitte, lesz még ideje erre a dologra, de a halál híre hirtelen jött, túl gyorsan, és ez nem igazságos! Sajnos, az egész élet nem az. Sajnos...

Köszönöm hogy elolvastad!

Most hirtelen ez jött. Legközelebb még "novellásabbat" fogok írni. Kivéve ha mesét. Még nem tudom az mikor lesz. Arra törekedem, hogy minnél előbb.