Mostantól fogok írni, mert rájöttem, ha most nem írok, akkor soha többé nem fogok! És ebben még mindig hiszek, szóval írtam. Végett vetettem a vergődésnek, és újra tollat ragadtam, hogy e sorokat firkantsam papírra:

                                          A szarvas

       Egyszer volt, hol nem volt, élt egy szarvas. Boldog volt, mindig. Legalábbis élete nagy részében. Volt neki egy párja, akit nagyon szeretett. Soha nem nézett más nőstényre. Mindig is csak az az egy érdekelte. És így érzett a nőstény is, csak a hímmel szemben. Egy nap, kiderült, hogy mint ketten reménytelenül szerelmesek egymásba, és ezt igazolva, gyerekük született. Egy gyönyörű, kis szarvas. Erős volt, gyorsan futott. Hím nemű volt, de a szülőket nem foglalkoztatta olyan csekélység, mint a nem. A születése után, csak a kis szarvasra figyeltek. Ha nem egymásra, de ez, ritkán fordult elő. Mindent megadtak a szarvasnak. Aki lassan, fölcseperedett. A szülei büszkék voltak rá. Szép agancsai lettek, izmos teste, és szép bundája. Mindig egyedül volt, csak ez aggasztotta a szüleit. Nem voltak barátai. Legalábbis soha nem hívott senkit annak. Megvolt egyedül is. Egyedül futott a fák között, egyedül evett, és egyedül csinált mindent. Soha nem kért segítséget. Soha. Azt gondolta, megvan egyedül is. Ebben nem is tévedt. Egy ideig tényleg megvolt egyedül. Ám történt, egy reggelen, amikor a füvet még harmat tette nedvessé, hogy egyedül legelt, mint mindig. Ahogy tanították neki, nem csak a földet bámulta, és nem csak a füvet. Hanem egyfolytában a környezetét. A füleit hegyezte, semmi hang. Se madárcsicsergés, se matatás, de hirtelen hall valamit! Szárnycsattogás. A közeli bokorból szállt föl egy madárcsapat. Egy rémült csapat, aki menekült. Menekült valami elől. A szarvas érezte, hogy megremeg, a szíve hevesebben kalapál, mint eddig, és a légzése is felgyorsul. Érzett valami újat is. Amit eddig csak kis korában érzett. Félelmet. Erős, a józan észt elvevő félelmet. Majd' kiugrott a szíve. És akkor a nagy csendet, ágroppanás szakította meg. A közelben, egy fa irányából jött. A szarvas egyből odaemelte a nagy, barna szemeit. Sehol senki, megint néma csend. Azt tervezte, hogy fordul egyet, megnézve minden oldalt. De a kör végére soha nem ért. Mikor hátat fordított az iménti helynek, villámcsapás hangja hallatszott. Azt a hangot, annak hallotta a szarvas, majd lila szikrák kezdtek pattogni körülötte, és a teste zuhant a porba, egy ólomgolyóval nehezebben. A világ lelassult a szarvas előtt. Homályos is lett. De azért még érzett valamit. Fájdalmat, ami a szívéből jött. Meleg vér áztatta el a szép, barna bundáját, majd örömujjongás hangja szállt, egy fa felől. Ezután csizmák csattogását hallotta, majd valami fura hangot.
Mintha fém súrlódott volna, még egy anyagon. Ami nem tudta hogy mi lehetett. Miután, mindez megtörtént, valaki mély levegőt vett, és ezek után, már megint csak egy dolgot érzett. Fájdalmat, nagy fájdalmat. Egy hideg penge hatolt a testébe. Újabb vér cseppeket zúdítva a gyönyörű bundára. Ezután, a szarvas előtt, elsötétült a világ.

Köszönöm hogy elolvastad!

Kritikát szívesen várok!