Sokat tűnődtem, mi is legyen eme mesében. Pontos elképzelésem még mindig nincs, dlegszomorúbb mesémet, aminek végén, sírni fogsz, de az emberi dolog, vagy nem?  Ez szomorú lesz, nem úgy mint eddig... Aki nem értené, most fogom megírni, eddigi legyszomorúbb mesémet. Nehezen szedem össze gondolataim, de beteg vagyok, azért menni fog. De, mielőtt elkezdeném, idéznék, magamtól.

             Létezik egy másik világ. Egy olyan, ami még nincs elcsúfítva. Nincs rajta ember, csak állat. Meg növény... Szép világ az. Az ég mindig kék, a nap mindig süt, igen létezik, bárki bármit mond. Gyönyörű egy hely... De minek nekünk másik világ? Hiszen... Van már nekünk egy, egy, ami a miénk, bár most haldoklik, azért a miénk, és ezt meg kell becsülni. Hozni kéne egy defibrillátort, és föléleszteni. De sajnos, a világoknál, ez nem így megy... Náluk hosszabb folyamat a felépülés, de megéri rá várni, mert mikor egézséges egy világ, mindegy melyik az, gyönyörű, pont mint a miénk is az volt...

Ennyi lenne...

                                             Kérlek, ne sírj!

          Élt egyszer egy leányzó. Gyönyörű, kék, csillogó szeme volt. De nem az örömtől csillogtak a szemei. Hanem, a sírástól. A könnyektől, amik fölgyűltek benne. Szinte mindig sírt. Egy széken ült, alatta puha fű volt, előtte pedig egy sír. Amelyben két test aludta, örök álmát. A kislány szülei voltak... Szép, gárnit sírkő volt, melybe a két név volt vésve. Egyik nap, fekete ruhás ember lépett a lány mellé. Egy zsebkendőt nyújtott felé. A lány érte nyúlt, és letörölte könnyeit.

- Köszönöm.

- Ugyan, nincs mit. - szólalt meg a férfi, mély, öblös hangján - Én is tudom, milyen elveszíteni valakit, aki nagyon közél állt az emberhez. Olyan, mintha kitépnének belőle egy darabot, de egy olyat, amiben hitt, hogy örökké ott marad. De nem, egy pillanat alatt eltűnik.

A lány csak bólintott, és újra könnyek szöktek szemébe. Nem szégyellte őket. Engedte őket végigcsorogni az arcán. Pontosan tudta, miről beszél az ismeretlen férfi.

- Ön, kijét vesztette el?

- A feleségem, egy hete.

A lány bólintott. Nem tudta, illik-e megkérdezni, hogy hogyan halt meg, ezlrt inkább csendben maradt. Fekete autó haladt el mögöttük. Akkor újra megszólalt a férfi.

- Pont ilyen autóm volt. Ebben élte utolsó perceit a feleségem... - neki is elkezdtek gyülekezni a könnyei a szemében. - Esős nap volt. Hideg éjszaka... Küldföldről mentünk haza felé... Úgy tűnt, nagyon szép nap volt. De nem, az volt életem legszörnyűbb napja. Beszélgettünk, nevetgéltünk, boldogok voltunk. Nem hallgattunk rádiót, pedig ott bemondták, hogy egy részeges őrült száguldozik az utakon. Próbáltam félre ránatni az autót, de... De így is elkapta a kocsi felét, a másik...

Hirtelen kitört belőle a sírás. A lányból is. Úgy érezte meg kéne vigasztalnia a férfit. Rádőlt a vállára, és átölelte. Úgy érezte muszáj ezt tennie.

- Az én szüleim... Ők is szörnyen haltak meg. Először aput vitte el valami. Úgy tűnt egézséges... Aznap még játszottunk is... Persze, már régóta voltak szív problémái, de akkor is úgy érzem,  hogy miattam halt meg. Nem kellett volna annyit futattni, meg játszani vele, akkor nem terhelem túl a szí...

- Ne is folytasd! Nem a te hibád. Megértelek, de nem szabad magad okolnod! Csak fölemésztenéd magad, és egyébként sem te tehetsz a halálról!

- Dehogynem, nincs igaza! Minden az én hibám! - Már ömlöttek a szeméből a könnyek. - Hagyjon békén!

Elkezdett futni. Hazafelé. Nem érdekelte, hogy mindenki megbámulta. Csak futott, és futott, pedig tudta, hogy még messze az otthon. Eközben a férfi sem volt tétlen. Beült kék autójába, és elindult  a lány felé. Elég hamar utolérte. Leengedte az abalakot.

- Ülj be, hazaviszlek. Közben mesélhetnél egy kicsit.

Kedves volt a hangja, és aggódó. Nem tudott ellenállni a lány. Beült. És mesélt.

- Az anyukám, úgy halt meg, hogy... Tudja, nagyon félt a kígyóktól. Még a siklóktól is. Ő is miattam... Tudom, ezt nem szereti hallani, de akkor is. Ha nem hagyom elöl, a játékokat, akkor, mkor megijedt egy siklótól, nem esik el bennük. De ez történt, és beverte a fejét, egy kőbe... Nem látta senki, a mentőket fél órával később értesítették, de akkor már késő volt...

Megint kitört belőle a sírás. A férfi csak gondolkodott. Neki is hullottak a könnyei. Azonban, akkor sem a lányt okolta a szülei haláláért. De akkor megérkeztek.

- Ugye még tallálkozunk? - kérdezte a lány.

- Remélem. - felelte a férfi, de még hozzátette - de addig, kérlek, ne sírj!

Köszönöm az olvasást!