Még mindig a másik világban

Lehet, hogy már írtam másik világról, de ez most más lesz. Nem biztos, hogy másik világ, de még az is előfordulhat. Ez a kedves olvasótól függ, a képzelőerejétől. De most nem is az a fontos, hogy pontosan hol játszódik a történet. A lényeg az, hogy megtörtént. A képzeletemben biztosan, bárki bármit mond! Egy sötét délután kezdődött az egész. A napot eltakarták a felhők. A levegő szinte izzott, szó szerint. A kavicsok, az üres pusztán elkezdtek össze-vissza mozogni. És akkor nagy szárnycsapások közepette, a horizonton fölbukkant egy sárkány. Gyönyörű, tűz piros pikkelyein visszeverődött az a pár sugár fény, ami nagy küzdelem árán átjutott a sötét felhőkön. A rovarok, bogarak, és egyéb kicsi állatok, rémüldözve bújtak  apró lyukaikba. A sárkány egyre közeldett, egy leginkább hatalmas szarvahoz hasonlő, agyaras, lényhez. Az rémülten forgott, nem tudott hova bújni- Nagyon öreg volt, legalább ezer éves. Senki nem tudta hogy tudott eddig élni. Kivéve egyetlen valaki, az, aki leírta ezeket a sorokat. De sajnos nem mondhatta el a titkot, talán rájössz a mese végén. Nem tudott hova bújni. Inkább egyhelyben maradt, és mikor észrevette, hogy figyeli a nagy ragadozó, és felvillannak hegyes, véres fogai, megszólalt, a sárkány nyelvén.

- Várj!

A nagy állatnak beletelt pár másodpercbe, mire rájött, mit is akarnak tőle. Nevetésszerű hangot hallatva gyorsított, hogy minnél előbb lakmározzhasson.

- Elmondom eme világ történetét. A messzi múltat, ahol még nem voltak sárkányok, csak nagy, robbanó és csattogó fegyverek. Akkor egy másik faj uralta a világot. Embernek hívták magukat.

Úgy látszott, érdekli a történet a sárkányt, így hát szép lassan leereszkedett. Nem túl értelmes arcát, kíváncsian szegeszte a fura állatra.

- Na, folytatom. Szóval, mikor megjelentek ezek az emberek, még nem nagyon használtak fegyvereket. Ugyan úgy vadásztak, mint mi. De pár ezer év múlva, feltalálták a csattogó, pattogó fegyvereket. Addigra már teljesen fölborították a Föld rendjét. Egymást pusztították, a saját fajukat. És aki nem háborúzott, az temérdek sok szemetet termelt. Nem tudtak vele mit kezdeni, lassan az egész világ egy szemétdomb lett. Az állatokat elnyomták, azt hitték mindent megtehetnek, büntetés nélkül. Végül... Végül magukat pusztították el. Nagyon nagy háborúk voltak azokért a vizekért, amiket még nem szennyeztek be. Ezeknek a fura szerzeteknek a vége, az lett, hogy lebombázták őket. Az úgy nézett ki, ahogyan te tüzet fújsz, minden lángolt. A bombákban volt valami furcsa anyag is. Én, mikor a közelébe mentem, akkor változtam ilyenné. Előtte csodaszép szarvas voltam. Én futottam a leggyorsabban az erdőben. De ezek az emberek nem törődtek senkivel, csak is saját magukkal. Egyetlen kicsi csoport maradt meg, a nagy hegyben laknak.

Ezt hallgatva a sárkány, először nagyon figyelt, majd elkerekedett a szeme, majd beugrott neki a vacsi, az utolsó mondatnál. Egyből fölugrott, és már repült az említett hegy felé.

- Ne, várj! Ők nem olyanok! Szükségünk lehet rájuk!

De a repülő állat már nem figyelt. Csak a vacsorájára tudott gondolni, és arra, hogy vajon milyen íze lehet egy embernek? Így történt, hogy egy óra múlva, már az egész emberiség kipusztult.

Azt mondtam a mese elején, hogy ez is egy másik világban játszódik. Nem hazudtam, az egyik lehetséges jövőt, lehet tekinteni más világnak.

Köszönöm, hogy elolvastad!