Tudom, hogy tegnap nem írtam, de nem volt erőm, bocsánat, itt a mai mesém:
A hópehely
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy hópehely. Még fiatal volt társaihoz képest, akik már a több millió évesek voltak. Ez a kis hópehely még csak egy millió éves volt, rettentően fiatal... Még előtte állt az élet, de ő sok kalanddal képzelte el. Eddig egész életében vízcsepp, vagy hópihe volt. Nem folyt bele semmi más vízbe. Ezért nagyon unalmasnak tartott az életét. Sok új emberrel ismerkedett meg a világon, de inkább egyedül szeretett volna lenni. Azt is tudta hogy ez szinte elképzelhetetlen. Mindig sok fajtársa vette körül, mint mindenkit. Egy nap aztán, mikor készült az ugrásra, hópiheként, elszakadt a többiektől. Kellemesen suhant a levegőben, megfagyott karjai körül süvített a szél, ami egyre meszsebb, és messzebb, egyre távolabb, és távolabb társaitól. A hópihe megkapta azt, amit akart, egyedül lett. Sehol egy patak, sehol egy kis erecske, se semmi. Minden száraz. Teljesen. Legalábbis látszólag. A hópihe nagyott szippantott a levegőből, becsukta a szemét, és földet ért. Szerencsére a hátára. Így kapott levegőt, rendesen. Nem úgy mint régebben, mikor a hasára esett. Szerencse hogy ott volt a nap, és a melege felszippantotta, az égbe. De azóta már sokat tanult, és nem esik a hasára. Most hogy egyedül volt, fajtársai nélkül, úgy értem, mert valakik voltak körülötte. Valami nagy izék, amiknek négy dolog lógott ki a henger alakú testükből, aminek a tetején egy dinnye szerű valami volt a tetején. Nevetséges! ilyen teremtéseket hogy tudott világra hozni a Föld? Ezt gondolta aznap a hópehely, aki készült elolvadni. Kicsit kellemetlen volt neki, megint, elolvadni. Olyan rossz érzés elfolyni, szerintem ne próbáld ki. Ő csak folyt, és folyt, lefele, természetesen. Nagyon rossz érzése volt, valami nagyon rosszat sejtett. Mert halott valami hangot. Talán csobogást. Mintha sok ezer vízcsepp hullana egyszerre a betonra, vagy kőre. És a kis hópihéből lett vízcsepp folyt a csobogás felé. Hamarosan megpillantotta azt, ami oly hangosan zajongott. Egy patak volt. Tele kövekkel. És a kis vízcsepp pont felé tartott. Pár pillanat múlva belefolyt társai közé. Ott felgyorsult, mert mindenki lökdöste hátulról. Csak folyt és folyt, megint. Érezte hogy valami kalandba keveredett. Sok ismeretlen arc, sok ismeretlen hang. Mi más lehetne, mint egy kaland? Még néhány perc folyás után, megpillantott egy tavat. Már látott ilyet felülről. Nagyon kíváncsi volt rá, milyen alúlról. Hát még gyorsabban kezdett el, folyni. Hamarosan a tóban találta magát, ami tele volt halakkal. Leúszott a tó legaljára, nehogy a nap elragadja, és boldogan beszélgetett a halakkal. Talán épp most is velük beszélget, boldogan. Vége lett vándorló életmódjának, most csak néha úszik egy kicsit. Mert egyszer mindennek vége...
Köszönöm hogy elolvastad!
